Fekete Nagy Miklós vagyok, immár 1,5 éve A Város Mindenkié aktivistája. 1955-ben születtem Budapesten. 2007 óta vagyok hajléktalan.

Hajléktalan úgy lettem, hogy 2007-ben elvesztettem a saját tulajdonú házamat. Vidékről kerültem vissza Budapestre, egy hajléktalan szállóra. Hosszú időt nem töltöttem ott, máris az utcán találtam magamat. 2 év utcázás után megint bekerültem az ellátórendszerbe. Ekkor már a Magyar Máltai Szeretetszolgálaton keresztül a Vasvári Pál laktanyába egy fapados hajléktalan hajléktalanszállóra. Innen 1 év eltöltése után ikertestvérem halála után megint vidékre kerültem. Közel félévnyi ott lakás után megint utcára kerültem volna, ha vissza nem fogadnak megint ugyanarra a szállóra, ahonnan vidékre mentem.

Csuhai Ágnes vagyok, Monoron születtem 1952. szeptember 21-én. Az általános iskolát Monoron végeztem, ezután emelt szintű gyors-, és gépíró iskolába jártam Budapesten a X. kerületi Szent László téren. Az iskola elvégzése után a budapesti Műszaki Egyetem Technológia Karán voltam gyors- és gépíró, majd a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságnál is gépíróként dolgoztam. Közben levelező szakon az akkor még pénzügyi technikumként működő I. Istvánba iratkoztam be, hogy megszerezzem a közgazdasági érettségit, ez sikerült is.

Dombovári László, A Város Mindenkié hajléktalan aktivistája vagyok. Azt szeretném megosztani Veletek, hogy hogyan váltam hajléktalanná és vesztettem el, ami a számomra a legszeretettebb volt, a családom.

A világ legboldogabb embere voltam, amikor elvághattam a kisfiam köldökzsinórját, utána szinte elválaszthatatlanok lettünk. Én fürdettem, én pelenkáztam, én keltem fel éjszaka, ha felsírt. Otthon maradtam, ha beteg volt. Akkor még szerettük egymást mind a hárman. Igyekeztem megadni nekik mindent, amit lehetett, és annyi szeretetet, amennyit csak tudtam. Nem volt könnyű megoldanunk, mert mind a ketten egészségügyi dolgozók voltunk; álompárnak hívtak minket a kórházban, ahol dolgoztunk. Éltünk min hal a vízben, boldogan, saját lakásunk, munkánk és egy gyönyörű kisfiunk.

Sári vagyok, 45 éves. A 15. kerület külterületén lakom au erdőben most már hatodik éve. 2011 szeptembere óta vagyok az AVM tagja. A jobb élet reményében jöttünk fel a párommal Budapestre. Csalódtunk. Három hétig a nyugati pályaudvaron laktunk az autóban.

Szomorúan tapasztaltam, hogy az aluljáróban milyen sok a hajléktalan ember. Ott laktak. Vidéken ilyent nem láttam. Budapesten a hajléktalan emberek 90%-a vidékről jött fel a mezőgazdaság és egyéb munkahelyek megszűnése miatt, vagy fővárosi munkásszállókból kerültek ki. Mi kialakítottuk a lakhatást, építkeztünk az erdő szélén. Van fürdőszobánk, konyhánk és baromfit is tartunk. Sokan élnek így kunyhóban. Az AVM szervezett egy kunyhólakók találkozóját, ahol sok embert megismertem, akik rosszabb körülmények között élnek mint mi, de bíznak a jobb jövőben. Ha lenne munkahely, sokan visszamennének vidékre, köztük mi is.

Keresztes Jenő a nevem, 50 éves elmúltam, a budai József Attila Gimnáziumban érettségiztem, ezt követően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán végeztem 1982-ben. Szakmai életrajzom érdektelen.

Hajléktalanná válásom okai mind a mai napig megmagyarázhatatlanok számomra. Biztos anyagi háttér, elfogadható házasság hosszú évtizedei után sok rossz apró döntések sorozata. A döntések sorozatából nem egy dundi puttó mozaikképe állt össze, hanem Csontváry cédrusa.

Ennek a folyamatnak részben objektív, külső okai voltak, nagyrészt azonban személyiségemből adódó lélektani háttér van a dolog mögött. A magyarázatokat valóságosan megfogalmazni nem tudom (vagy nem akarom?). Mindenesetre foglalkozni kéne Freuddal. A hajléktalanságnak van egy egyszerű szociológiai magyarázata. Hajléktalan az, akinek nincs lakása, meghatározott súlyosan nehéz életkörülmények között él. Persze ez így primitíven leegyszerűsítő. Sokkal bonyolultabb, egymást erősítő, külső és főleg lelki folyamatok vezetnek az út végéhez, hogy hajléktalan ember vagyok. A vége sajnos irreverzibilis.

A nevem Kolompár Kálmánné, születtem 1974. 03.01. mint Kerékgyártó Magdolna Budapesten. A szüleimmel Szigetszentmiklóson éltem 3 évet, utána anyukám nevelt fel Tápióbicskén. A tanulmányaim 8 általános és megvan szociális gondozó és ápoló, amit felnőtt fejjel végeztem el Csepelen. Családi állapotom férjezett , 5 gyermek édesanyja, akik édesapjukkal vannak.

Miért léptem be A Város Mindenkié HANEM csoportjába?

Hajléktalan apám miatt lettem, mivel megtapasztaltam a nőket érintő problémákat  és nehézségeket, amivel szembe kell nézni minden nap az életben. Azért léptem be a HANEM-be, mert szeretnék én is tenni azokért a nőkért, akik nem kaptak segítséget és szeretnének változtatni az életükön.

Szeretem csinálni az egészet és tevékenykedni a nők érdekében, hogy segíthessenek önmagukon és másokon. Én egy beszélgetés után kezdtem érdeklődni a HANEM után és nagyon megtetszett az egész.    

Az AVM további tagjainak bemutatkozása itt.

Bárász Tamás vagyok, nyár óta az AVM aktivistája, végzettségem szerint német szakos bölcsész, szakmám szerint informatikus. Budapesti értelmiségi családban születtem, egész életemet jó anyagi körülmények között éltem.

Noha korábban is érzékenyen reagáltam ha kirekesztést vettem észre, egy velem kb. egykorú könyv döbbentett rá hogy a mai magyar demokratikus közbeszédben mennyire hangsúlyosan vannak jelen az elit érdekei és mennyire hiányoznak azok a témák amik a szegényeknek fontosak. Az efölötti felháborodás vezetett az AVM-be.

Szeretem az AVM-ben azt hogy minden tagunk lelkesedésére és munkájára nyitottak vagyunk, hogy úgy irányítjuk a csoport munkáját hogy abból senki ne legyen kizárva. Szeretem azt hogy itt mindenki tud fejlődni, én is. Szeretem hogy szinte bárkit képesek vagyunk befogadni, akármilyen háttérrel érkezik. Óriási élmény az AVM-ben látni hogy ez a működési mód nem csak a leghelyesebb, de hosszú távon a leghatékonyabb is. Nagyszerű látni hogy micsoda ereje van a közösen kitűzött céloknak és a demokratikus procedurális szabályoknak abban hogy ez a légkör létrejöjjön és fennmaradjon.

Az AVM további tagjainak bemutatkozása itt.