Keresztes Jenő a nevem, 50 éves elmúltam, a budai József Attila Gimnáziumban érettségiztem, ezt követően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán végeztem 1982-ben. Szakmai életrajzom érdektelen.

Hajléktalanná válásom okai mind a mai napig megmagyarázhatatlanok számomra. Biztos anyagi háttér, elfogadható házasság hosszú évtizedei után sok rossz apró döntések sorozata. A döntések sorozatából nem egy dundi puttó mozaikképe állt össze, hanem Csontváry cédrusa.

Ennek a folyamatnak részben objektív, külső okai voltak, nagyrészt azonban személyiségemből adódó lélektani háttér van a dolog mögött. A magyarázatokat valóságosan megfogalmazni nem tudom (vagy nem akarom?). Mindenesetre foglalkozni kéne Freuddal. A hajléktalanságnak van egy egyszerű szociológiai magyarázata. Hajléktalan az, akinek nincs lakása, meghatározott súlyosan nehéz életkörülmények között él. Persze ez így primitíven leegyszerűsítő. Sokkal bonyolultabb, egymást erősítő, külső és főleg lelki folyamatok vezetnek az út végéhez, hogy hajléktalan ember vagyok. A vége sajnos irreverzibilis.

Immár több mint fél éve az AVM csoportban dolgozom. Hogy miért? Lehetne egy csomó közhelyet elpuffogtatni. Egy jobb, igazságosabb társadalomért. Az elesettek és megalázottak öntudatra ébresztéséért. Az amorális értelmiség felrázásáért, jól seggberúgásáért, hogy mérhetetlen gőgjük, nagyképűségük tönkreteszi az országot. Agymosottá teszi ezt a szerencsétlen népet.

Lehettem vagy öt éves, amikor egy újságban láttam egy képet, valami kőrakás előtt ült egy rongyos ember, keze tehetetlenül maga előtt lógott, feje előrebukott, úgy, hogy hosszú hajától nem lehetett látni az arcát. A kép olyan fájdalmasan szomorú volt, olyan tragikus, hogy mint kis srácot soha nem érzett fájdalommal töltött el. Bár azóta rengeteg idő telt el és a lelkem elkérgesült, még mindig fájdalmat, együttérzést érzek a kirekesztettek, megnyomorítottak iránt. A másik oldal, hogy gyűlölöm, megvetem, pokolba kívánom az erőszakosságot, a primitívséget, az ostobaságot.  Mint szállólakó, nap mint nap van benne részem.

A kikerülendő, megvetett embereken próbálok segíteni. Baradlay Jenő vagyok, aki feláldozza magát valamiért, ami számára idegen. De az emberei lét lényege, hogy valamilyen célért éljen. Nálunk az AVM-ben a cél a lehető legtisztességesebb. 

Örömet szerez, ha megbíztok feladatokkal, és azokat képességeim szerint próbálom megoldani. Felelősség köt hozzátok. Én-tudatom, önbecsülésem kezd helyreállni. Gondolkodom, a homályos gondolatok kezdenek tisztulni, a fogalmak, a mondatok egyre letisztultabbak.

Merek egyre őszintébb lenni, sok mindenről másképp gondolkozom, de emiatt semmiféle hátrányt nem szenvedtem tőletek. Kezd visszatérni belém az az elfelejtett attitűd: látjátok, érek valamit, hozzá tudok tenni én is a közös munkához ötleteket, gondolatokat. Személyiség vagyok. Na az, hogy szeretem a csoportot, ennek a mérhetetlen önzésnek köszönhető.

Az AVM további tagjainak bemutatkozása itt.