1964-ben születtem Nagyváradon. Apám szabó volt, anyám fodrász, nem voltunk se csórók, se gazdagok. Négyen voltunk testvérek. Az általános iskolát jártam ki és két szakiskolát. A szakmáim műanyaggép-kezelő meg szerelő-lakatos. Építkezéseken dolgoztam Bukarestben és atomerőműben is, ahol szerkezetet szereltünk. Birkapásztor is voltam vagy húsz évig: birkákat legeltettem Szeben környékén a hegyekben meg a völgyben is.

2010-ben jöttem Magyarországra, mert sokszor nem fizettek ki és úgy gondoltam, hogy itt normálisabbak az emberek. Először vidéken dolgoztam, pásztorkodtam Csongrád és Hajdú-Bihart megyében. Itt is ráfáztam nem egyszer, és aztán feljöttem Budapestre szerencsét próbálni 2010 decemberében.

Itt jó ideig az utcán voltam (például a Duna Plaza környékén meg egy budai barlangban is), aztán egy ismerősöm azt ajánlotta, hogy menjek el a Máltai Szeretetszolgálathoz. Bekerültem a Miklós utcai szállóra, ami szerintem nagyon normális hely. Amikoer bekerültem, volt munkám: a Budai Irgalmas kórházban voltam kertész. Ott három hónapig voltam, aztán kiraktak.

Megismerkedtem Csurikával, aki bemutatta A Város Mindenkié csoportot. Voltam egy párszor a gyűléseken és elhatároztam, hogy megpróbálok én is tenni valami a sorstársaimért. A lakhatás munkacsoport és a szervezetfejlesztési munkacsoport tagja vagyok. Résztvettem például az üres lakások számolásában, most pedig a szociális építőtábort szervezőp egyesülettel szervezek egy találkozót. A heavy metal a kedvenc zeném és szereten az Interneten csetelni.

Filder Tamásnak hívnak 22-éves vagyok, és hajléktalan. Én egy örökbefogadott gyerek vagyok. 1989-ben születtem a Madarász utcai gyermekkórházban. Ahogy hallottam, az igazi anyámnak nem kellettem, mert mikor a bátyámat megszülte, akkor azt mondta hogy ez a gyerek se kell mármint én. Nekem elvileg van egy nővérem valahol és egy öcsém.

Mikor megszülettem, ott lettem hagyva a kórházban és utána a Kerepesi úti csecsemőotthonba lettem betéve. Az örökbefogadó szüleim hat hónaposan vettek ki a csecsemőotthonból. Nagyon beteges voltam és azt mondta nekik a gondozónő, hogy meg fogok halni és nem fogok lábra állni majd. Nekik köszönhetem azt, hogy egészséges ember lettem, mert mindent megtettek annak érdekébe hogy normális ember legyen belőlem. Náluk nevelkedtem föl tíz éves koromig.

Aztán anyagi helyzet miatt intézetbe kerültem. Ott végeztem el a sulit az általános sulitól a kereskedelmi és az egészségügyi suliig. Betöltöttem a 18. életévemet és utógondozóba kerültem, de aztán két nap után ott is hagytam, azóta vagyok hajléktalan.

Azért lettem AVM tag, mert mindig is szerettem volna a magamfajta helyzetben élő embereken segíteni és végre sikerült megtalálnom azt a csapatot, amivel tudok együttműködni és emberszámba néznek engem és a többi hajléktalan társamat. Remélem, hogy közös erőfeszítéssel tudunk tenni valamit a hajléktalan emberek érdekében, valamit, ami jó irányba tereli őket.

Szombathelyen születtem, elmúltam 40 éves. Gyermekkoromat és diákéveimet Sárváron és Szombathelyen töltöttem. Végzettségeim: nevelőtanár, természetgyógyász, igazgatási ügyintéző. Budapesten 2007 áprilisa óta élek.

Az AVM-mel 2011-ben találkoztam egy ismerősöm által, akivel életem egyik nehéz szakaszában hozott össze a sors. Itt közelebbről is megismerkedhettem a hajléktalanság problémájával, melynek szele engem is megcsapott a tavalyi év elején.

Mindig összeszorult a gyomrom, amikor az utcán vagy aluljárókban megláttam az ott alvó embereket és azon gondolkoztam, vajon hogyan lehetne segíteni nekik. Így, amikor először meghallottam, hogy van egy ilyen csoport, amelyik ezzel a kérdéssel foglalkozik, nagyon megörültem és a lehetőségeimhez mérten - mint új tag - igyekszem én is részt venni munkájukban.

1967-ben születtem Budapesten, jónak mondható családba. 1973-ban lakást kaptunk Újpalotán. Ott kezdtem járni általános iskolába, amit 4-es átlaggal el is végeztem. De mielőtt előre szaladnék, el kell mondjam, hogy 1976-ban 9 évesen sportolni kezdtem az MTK-VM kerékpáros szakosztályában. Olyan alacsony voltam, hogy külön biciklit kellett építeni nekem. Ahogy telt az idő, egyre jobban megszerettem a kerékpársportot, így lettem aztán nyolcszoros magyar és tizenhétszeres Budapest-bajnok. Emellett számos, akkor nagynak és nevesnek mondott verseny győztese.

Az általános iskola után szobafestő-mázoló-tapétázó szakmunkás iskolát elvégeztem. Egy keveset dolgoztam benne, majd jelentkeztem rendőrnek. 1984-ben elvittek katonának, majd két hónap kiképzés után átvezényeltek a rendészeti szakközépiskolába, amit szintén elvégeztem. Ezután a 15. kerületi kapitányságon teljesítettem szolgálatot mint gépkocsizó járőr. Egyre jobban megtetszett a rendőri pálya, és jelentkeztem a zászlós képzőbe, amit szintén elvégeztem munka mellett.

1987-ben gyomorfekély betegségem miatt kivizsgálások sora mellett 11 hónapig folyamatosan betegállományban tartott a BM-orvos. Az akkori szabályok szerint ebben az esetben engem már le kellett volna nyugdíjazni. Ezt a szabályt  nem tartották be és megkértek, hogy szereljek le nyugdíj nélkül, saját akaratomból.

Ezután ismét dolgoztam a szobafestő szakmában, majd kaptam egy jobban fizető állásajánlatot egy autókereskedésben, ahol el is helyezkedtem. Először mint autómosó meg tereprendező, és ahogy múlt az idő, egyre jobb feladatokat kaptam: már vihettem érdeklődőket próbakörre is. A főnököm egyre több autót szerzett be külföldről és rám bízta ezeknek az autóknak a behozatalát.

Megalakulása óta vagyok az AVM tagja, és attól a pillanattól fogva tudom, hogy ez az egyik legfontosabb dolog, ami valaha történt velem (az, hogy az „egyik”, valószínűleg leginkább csak olyan kötelező puhítás). Korábban is sokat dolgoztam szegény emberekkel, de sosem az volt a leosztás, hogy teljesen egyenlőek vagyunk és együtt dolgozunk a közösen kitűzött célokért. Tipikusan sem a dolgozás nem volt együtt, sem a célok nem közösen kitűzve, és bármennyire törekedtem is rá, szociológusként, kutatóként, civil szervezet munkatársaként sosem voltam valóban egyenlő azokkal, akikkel dolgoztam. Az AVM-ben viszont az egyik legfontosabb alapelv a tagok egyenlősége és a hajléktalan tagok egyenlő, sőt, elsődleges szerepvállalása.

E mellett azt hiszem, nekem az a legfontosabb a csoportban, hogy a legszegényebb emberek tudását és érzéseit tesszük a politikai valóság részévé. Nagyon szeretek osztozni a tagok tudásán és tapasztalatain, és nagyon szeretem ehhez hozzátenni a saját részemet.

Nagyon szeretem, hogy ennyire sokfélék vagyunk, és hogy mindenki azt csinálja, amihez ért és amit csinálni szeret.
Nagyon szeretem, hogy figyelünk egymásra.
Nagyon szeretem, hogy úgy segítjük egymást, hogy közben nem építünk hierarchiát egymás között.

Nagyon szeretem, hogy van egy stabil érték alap, amit közösen határozunk meg és folyamatosan közösen alakítjuk, amibe nem fér bele az erőszak, a kirekesztés, a megbélyegzés.
Nagyon szeretem, hogy a csoportban a legnagyobb szegénységben és gyakran kiszolgáltatottságban élő emberek a leghaladóbb eszméket vallják társadalmi igazságosságról és szolidaritásról.
Nagyon szeretem, hogy az AVM-ben ami civil, az politikai.
Nagyon szeretem, hogy nem függünk senkitől, és ezért nagyon nagy a mozgásterünk.
Nagyon szeretem, hogy el lehet rontani dolgokat, és a többiek segítenek kijavítani.
Nagyon szeretem, hogy ki lehet akadni, és biztos van kivel megbeszélni.
Nagyon, nagyon szeretek az AVM tagja lenni.

Jó helyre születtem, nem kellett megküzdenem azzal, hogy Magyarországon kevés a lehetőség a társadalmi mobilitásra. Ettől függetlenül - vagy pont ezért - a kirekesztés elleni küzdelem, az egyenlő esélyek megteremtése érdekel. Azt gondolom, hogy a szerencséből adni kell azoknak, akiknek kevesebb jutott.

Kiskoromban is felháborított az igazságtalanság. De jogi egyetemre azért mentem, mert nem akartam számokkal foglalkozni. Arra jöttem rá, hogy a klasszikus jogi feladatok helyett leginkább társadalmi kérdések (meg a börtön) érdekelnek. Először egy nemzetközi ügyvédi irodában dolgoztam, de ott nem voltak emberi ügyek. Aztán egy minisztériumban közösségi bűnmegelőzéssel foglalkoztam: azzal, hogyan lehet a perifériára szorult csoportok társadalmi integrációját elősegíteni. Azóta egy emberi jogi szervezetnél foglalkozom jogvédelemmel, rendészeti, fogvatartási kérdésekkel.

A munkámban sokat érveltem az önkéntes munka fontosságáról. De bort ittam és vizet prédikáltam, úgyhogy lépnem kellett. Tudtam, hogy nem akarom a számítógép klaviatúráját verni, hanem ki akarok menni a térre, konkrét, egyedi, élő eseteket akarok megoldani. Most péntekenként ezt teszem a Blahán az Utcajogász programban. Ez az egyetlen olyan hely, amely tényleg alacsonyküszöbű. Nem kell bejönni sem, vagy rendesen viselkedni.

Az AVM tagjaként egy professzionálisan dolgozó, elkötelezett csoport tagja vagyok, ahol ezerféle ember van. Ez iszonyú izgalmas. Részese vagyok a hajléktalan emberek jog- és érdekérvényesítésért, méltóságért való küzdelmének. Büszke vagyok erre.

Kovács Gábor vagyok, 2010 eleje óta a csoport tagja. Valahogy az életem nagy része azzal telt el, hogy „másokért dolgoztam”. Mentőápolóként kezdtem, a szakosító idején már kórházba dolgoztam.  Szerettem ezt csinálni. Nem azért, hogy nélkülem nem gyógyultak volna, hanem inkább azért, hogy a természetnek a legjobb tudásom szerint besegítsek. Szerintem az orvostudomány is támaszkodik rá. Mármint a természet bölcs energiáira. Buszvezetőként is tevékenykedtem. Azt a munkát is sokféleképp lehet végezni.

Nem jelentett nagy újdonságot az AVM-ben folyó munka, csak a profilja volt más. Nehezen szántam rá magam, hogy elmenjek egy gyűlésre. Már 2009-ben hívtak a Mester utcai szállóról, de akkor egyáltalán nem fogott meg a téma. Nem úgy vezették fel, hogy egyáltalán érdemes lenne időt szánni rá.

Azután a szállóban elkezdtem feldolgozni a hajléktalanság és az alkohol összefüggését. Szerintem nagyon sok ember azzal a problémával küzd, amiről nem is tud, ahogy én sem tudtam. Hónapok teltek el azzal, hogy elfogadjam a helyzetem. Taki – remélem mondhatom, hogy barátomnak – nagy része volt benne. Amíg az ember hazudik, bujkál, nem is tud a helyzete ellen tenni. Ehhez maximálisan partnerek voltak a „szövetséges középosztálybeli fiatalok”.

Sajnos egészségi állapotom már nem enged nagyon sok dolgot, de a háttérben – ahogy inkább szerettem dolgozni – remélem továbbra is hasznos munkát tudok végezni. Minden érintettnek csak ajánlani tudom a csoportot, hogy fejben tegye rendbe magát, kialakíthasson magának egy elfogadható utat, és nem mellékesen a többi sorstársán is segíthessen.

Schádi Tamás vagyok, az AVM hajléktalan aktivistája. Az AVM alakulása óta vagyok a csoport tagja, azon belül a lakhatás munkacsoport és az Utcajogász tagja. Azért csatlakoztam az AVM-hez, mert szeretnék kiállni embertársaimért, és mások és a magam jogaiért.

A hajléktalan emberek is emberek, minket is emberszámba kell venni, ugyanolyan állampolgárok vagyunk, mint a többi állampolgár. Ennek a tanulását, fejlődését kapom meg az AVM-ben, hogy hogyan tudom átadni ezeket a tapasztalatokat, tudást a többi sorstársaimnak.

További fejlődést kapok az AVM-től, tanulási lehetőséget, képzéseket, megbecsülést, bizalmat és nem utolsó sorban szeretetet is. Amellett, hogy csoporttagjaimmal találkozom, szintén nem utolsó sorban barátokra is szert tettem, akik szintén velünk együtt harcolnak a jogainkért.

A nevem Lőrincsik Éva és 2011 szeptembere óta dolgozom önkéntes jogászként a Város Mindenkié csoport Utcajogász munkacsoportjában.

Azért csatlakoztam a munkacsoporthoz, mert segíteni szeretnék és mert dühös vagyok. Segíteni szeretnék a fedél nélkül, vagy fedél alatt, de rossz körülmények között élő, bajba jutott embereken, és dühös vagyok, mert nem értem, hogy miért bűn az utcán alvás, miért koldulás a kérés, és dühít az is, hogy az emberek nagy része még mindig nem azt a kérdést teszi fel, hogy a hajléktalannak miért nincs hol laknia, hanem, hogy miért nem megy szállóra.

Rövid ideje vagyok a csoport tagja, de már most nagyon sokat tanultam a csoport tagjaitól: a munkámhoz elengedhetetlen információkon túl az is megtudtam, hogy a Kossuth tér is lehet börtön és hogy a buldózer is megállítható.

Papp Csaba vagyok a sakál. Egy klasszikus motoros rocker vagyok. Aki a kemény rock-ot, a heavy metalt és a klasszikus motorokat kedveli. Továbbá a küzdő és az extrém sportokat. Szeretek igazi, füstös rock kocsmákba és szabad téri fesztiválokra járni. De mindennek ellenére budha szellemben működöm. Vallom az élni és élni hagyni elvet, bármilyen életformáról is van szó. Nem szeretem a logikátlan gondolkodást és a giccses mű dolgokat.

Kb. négy éve mondható, hogy hajléktalan vagyok. Bár utcán nem éltem, de foglalt házakban és Átmeneti szálókon igen. Az AVM-ben 2011 február óta vagyok tag. A lakhatási munka csoportban és a rádióban tevékenykedem. Elsősorban azért mert őszintén hiszem, hogy mindenki képes hozzá tenni egy kis jó dolgot a világhoz. Csak akarni kell és nem szabad hagyni mások irányítsák az életünket. Legyünk bátrak hétköznapi hősökké válni! Másod sorban ez egy nagyon családias összetartó csapat. Ahol mindenki kölcsönösen tiszteli a másikat.