Lennert Zsófia vagyok, a legújabb jogász tagja az AVM-nek. Azért csatlakoztam a csoporthoz, mert felháborít, ahogy a hajléktalan emberekkel bánnak ebben az országban és szeretnék segíteni nekik abban, hogy jobban megismerjék a jogaikat illetve azoknak érvényt is tudjanak szerezni.

Ezen kívül szeretnék tenni a társadalmi igazságtalanság ellen, együtt dolgozni a többiekkel azért, hogy közösen küzdjük bármilyen kirekesztő viselkedés ellen. Nemrég vagyok tagja a csoportnak, de azt már most látom, hogy ez egy nagyon nyitott, aktív és befogadó közösség, akikben hatalmas a tenni akarás. Egyszerűen jó ide tartozni.

Ügyvédként dolgozom, 2010-ben csatlakoztam az AVM Utcajogász programjához önkéntes jogászként.

Az Utcajogászt azóta is csinálom, nagyon szeretem, és büszke vagyok rá, hogy a program egyik úttörője lehettem. Annak pedig különösen örülök, hogy azóta mennyit fejlődtünk, haladtunk, és mennyi új jogász szállt be a programba.

Az AVM olyan csapat, ahol mindenki megtalálhatja a helyét, rengeteget adhatsz és rengeteget kaphatsz, taníthatsz és tanulhatsz, nyithatsz és nyitnak feléd. Én minden percét élvezem az együtt töltött időnek és a közös munkának.

Lakatos  András vagyok, 57 éves. Budapest VIII. kerületében születtem. Édesapám  másfél éve meghalt, édesanyám 82 éves, Floridában él és nyugdíjas. Egy nagy lányom, és egy nyolcadikos unokám van. Három éve vagyok hajléktalan, jelenleg a Dózsa szállón lakom.

Lassan egy éve vagyok az AVM-ben, a köztér munkacsoport és a szervezetfejlesztési alcsoport tagja vagyok. Most kaptam egy srácot, akinek a mentora leszek. Néha osztályfőnöki órára is járok B. Gyulával, ahol a fiataloknak a hajléktalanságról játékos formában adunk tájékoztatást a hajléktalanságról.

Én azért lettem az AVM aktivistája, mert mindent meg kell tenni azért, hogy a hajléktalan embereket NE ÉRJE DISZKRIMINÁCIÓ.

Hat éve vagyok aktivista, akkor csatlakoztam az Utca Embere önkéntes hálózathoz, és  ismertem meg azokat az embereket, akikkel most A Város Mindenkiében is együtt dolgozunk. Amikor nem az AVM-ben dolgozom, akkor szociális munkás vagyok, bár számomra az aktivizmus és a szociális munka  nem választható szét. Ugyanazért vagyok aktivista, amiért szociális munkás: szeretnék egy igazságosabb és egyenlőbb társadalomban élni.

Sokat kaptam: szerető, támogató család, barátok, anyagi biztonság, jó iskolák; és éppen ezért sokat is kell adnom. A Város Mindenkiében lehetőségem van megosztani másokkal a lelkesedésemet, a tudásomat, a csoport számára hasznos képességeimet, miközben rengeteget tanulok a többiektől.

Az AVM egy nagyon inspiráló közeg, folyamatos tanulásra és fejlődésre "kényszeríti" a tagjait. Nem pusztán egy csoport, hanem valódi közösség is, amelyben otthonosan és biztonságban érzem magam. A személyes életemben ez egy hosszú útkeresés eredménye, az AVM nekem a megérkezést jelenti: nem hiszem, hogy valaha csináltam ennél fontosabb dolgot az életemben.

Szegény munkáscsaládba születtem 1959-ben. Nagyon jó képességekkel áldott meg a sors, de a szegénységünk és a hétéves koromban fellépő agyvelőgyulladásom – tíz hónapig vak is voltam - gátat vetett álmaimnak és a karrieremnek. Csodás módon visszakaptam a látásomat, de képességeim oly mértékben csökkentek, hogy űrhajós helyett már csak kereskedő lehettem. Ráadásul már kisgyermekkoromban függővé váltam az alkoholtól, ami szép lassan tönkretette az életemet. Munkaalkoholizmusom mellett az akkori ifjúsági szervezet kiemelkedő aktivistája is voltam, mely tapasztalatoknak ma is hasznát veszem.

Harmincöt éves koromban józanodtam ki, lettem kitagadott gyerek és hajléktalan ember. Az Anonim Alkoholisták közösségének segítségével maradtam máig józan és gyakoroltam az önkéntes aktivizmust. A propagandamunkámat az életemért, a szervezői tevékenységeimet pedig a közösségért tettem. Közben az előző életem következménye képen leszázalékoltak, ami megnehezítette a stabil munkavégzésemet, így kezdett reménytelenné válni a hajléktalan sorsból történő kikerülésem. A tizenhét év alatt legalább tíz állásomat vesztettem el, ami következtében legalább ugyanannyi hajléktalan átmeneti szállót ismertem meg. Nyolc éve csak alkalmi és szerződéses munkával próbálom kiegészíteni a minimális rokkantsági járadékomat.

A Fedél Nélkül utcai lap terjesztője, szerzője és kis részben szerkesztője is vagyok. Két és fél évig tudósítottam egy hajléktalan embereket segítő programról több társammal együtt. Ez alatt megismertem az ellátórendszert hazánkban és külföldön egyaránt. Ezután egy iskolai programot fejlesztettem ki a hajléktalanság témájában, mely mára már elég népszerűvé vált az országban. 

Budapesten születtem, a II. kerületben. Végzettségem szerint kulturális antropológus vagyok és leginkább a városi társadalom és a közterek érdekelnek.

Olyan városban szeretnék élni, ahol mindenkinek van hely a köztereken és mindenkinek van emberhez méltó otthona, ezért senki sem kényszerül arra, hogy az utcán aludjon. Hogy én is aktívan hozzájáruljak ennek megvalósításához, 2005-ben csatlakoztam az Utca Embere önkéntes hálózathoz és A Város Mindenkié csoport egyik kitalálója és alapítója vagyok. Jelenleg doktori tanulmányaimat végzem New Yorkban, amelynek része az AVM "Utca és jog" című kutatása is.

Hiszek benne, hogy valós társadalmi változást csak alulról szerveződő tömegmozgalmak tudnak elérni, és különösen fontos a szegény, elnyomott és kiszolgáltatott emberek megszervezése és érdekeik érvényesítése.

A Város Mindenkié az egyik legfontosabb dolog az életemben: ez egy nagyon különleges csoport, ahol olyan emberek dolgoznak együtt közös célokért, akik a mindennapi - megszokott - életben keveset érintkeznek egymással, itt mégis nagyon nagy dolgokat érnek el együtt.

Van egy saját blogom arról, hogy milyen munkát végzek az AVM-en kívül: varosszolidaritasdemokracia.blog.hu

Közel ötven éve születtem a főváros közelében. Pomázon nevelkedtem, ahol már gyerekkoromban megtapasztaltam a soknemzetiségű emberek természetes együttélését. Innen jártam Budapestre vízilabdázni, majd tanulni - érettségizni.

Több, mint tízéves párkapcsolat után közös albérletünkből különköltöztem. Középiskolás lányunk édesanyjával él, rendszeresen találkozunk. 2008-tól egészségi állapotom romlása miatt - 26 évi munkavégzés után - rokkant lettem.

Közösségi emberként fontosnak tartom, hogy amíg a mindenkit egyformán megillető jogok a társadalom perifériáján élőket nem azonos mértékben érik el, addig ez ellen tennem kell nekem is. Ezért lettem A Város Mindenkié tagja.

Az alapítás óta vagyok AVM tag, illetve a lakhatási munkacsoport tagja. Saját tapasztalatból tudom, mennyire átfogó változást jelent egy család életében egy szociális bérlakás, éppen ezért meggyőződésem, hogy minden nehéz helyzetben lévő ember jogos követelése politikusaitól a bérlakásrendszer kiépítése.

Öt éve dolgozom emberi jogi civil szervezeteknél, régóta fontos szempont számomra az érintettek bevonása az érdekérvényesítésbe. Számomra ez a világ attól lesz egyenlőbb és befogadóbb, ha minél több olyan szerveződés, tér, folyamat jön létre, ahol a legszegényebbek is egyenrangúan vesznek részt a társadalomalkotásban. Kulturális antropológusként és kommunikációsként élvezem, amikor a megszokottól eltérő társadalmi közegben mozoghatok, szeretem, ahogy elsajátítjuk egymás nyelvét, létrehozunk egy közös tudáshalmazt, és együtt cselekszünk.

Az AVM ezt az éltető közeget jelenti számomra. Célom, hogy minél több olyan kezdeményezésben vegyek részt, ahol a társadalmi változásért folyó munkát a társadalmi csoportok minél szélesebb körű bevonásával, közösen hajtjuk végre.

Budapesten születtem 28 évvel ezelőtt, amikor a hajléktalanság elzárással sújtandó illegális állapot volt, pont úgy mint napjainkban. Családomtól örököltem erős igazságérzetem és további sok furcsa dolgot, mindenesetre elsőszülöttként „kötelező” volt egyetemre mennem, ahol szociológiát tanultam. Kezdetben a devianciára adott társadalmi válaszok érdekeltek, ami fokozatosan fordult az egyenlőtlenségek iránti érdeklődés felé.

Barátaim hatására az egyetem alatt kezdtem újra észrevenni az otthontalan embereket. Megrázó volt számomra, hogy mennyire megtanultam nem odanézni, hogy társadalmi szinten mennyire elfogadottá vált ez a megküzdési stratégia. Azóta is hajléktalan emberek jogvédelmével foglalkozom, Az Utca Embere önkéntes hálózat után most már az AVM soraiban. Sok új élményt jelent az együttműködés hajléktalan emberekkel. A csoportban a szakmai tudás átadása mellett elsősorban a pénzügyi feladatok elvégzése és a médiával való kapcsolattartás a reszortom.

Egyetem után elhelyezkedtem a hajléktalan-ellátásban és alkalomadtán igyekszem ötvözni, de legalább kibékíteni a rendszer és a mozgalom érveit. Mostanában főként a Housing First (Elsőként Lakhatás) megközelítéssel foglalkozom, aminek során a tartósan utcán élő emberek lakhatásba helyezése történik komplex támogatással. Azt gondolom, hogy ez a módszer a hajléktalan-ellátás fejlődésének meghatározó vonala lehet a jövőben, mert felismeri, hogy a hajléktalanság valódi megoldását az önálló lakhatás jelenti.

Csurika vagyok, azaz Mária, de születésemtől Csurikának hívnak, így nem igazán figyelek, ha valaki szól, hogy Marcsi. Budapesten élek s hajléktalannak vallom magam, mert nincs bejelentett lakcímem. Éltem utcán gyermekkel, gyermek és anyaotthonban, a volt élettársamnál, s most albérletben a fiammal. Elváltam, s az exem rám s fiamra gyújtotta volna a lakást, ezért eljöttünk onnan.

Az AVM-ben a kezdetek óta részt veszek. Szeretem, mert sok embernek segítünk közösen, velük összefogva. Az AVM ez emberek önbecsülését adja vissza. Én eleinte nem sok mindent tettem, mert féltem a felelősségtől, meg attól, hogy mi lesz ha elrontom. De ma már a szervezetfejlesztési alcsoport koordinátora vagyok. Egyébként pedig szeretek emberekkel beszélgetni, s szeretek mobiltelefonokat szerelni.