Megalakulása óta vagyok az AVM tagja, és attól a pillanattól fogva tudom, hogy ez az egyik legfontosabb dolog, ami valaha történt velem (az, hogy az „egyik”, valószínűleg leginkább csak olyan kötelező puhítás). Korábban is sokat dolgoztam szegény emberekkel, de sosem az volt a leosztás, hogy teljesen egyenlőek vagyunk és együtt dolgozunk a közösen kitűzött célokért. Tipikusan sem a dolgozás nem volt együtt, sem a célok nem közösen kitűzve, és bármennyire törekedtem is rá, szociológusként, kutatóként, civil szervezet munkatársaként sosem voltam valóban egyenlő azokkal, akikkel dolgoztam. Az AVM-ben viszont az egyik legfontosabb alapelv a tagok egyenlősége és a hajléktalan tagok egyenlő, sőt, elsődleges szerepvállalása.

E mellett azt hiszem, nekem az a legfontosabb a csoportban, hogy a legszegényebb emberek tudását és érzéseit tesszük a politikai valóság részévé. Nagyon szeretek osztozni a tagok tudásán és tapasztalatain, és nagyon szeretem ehhez hozzátenni a saját részemet.

Nagyon szeretem, hogy ennyire sokfélék vagyunk, és hogy mindenki azt csinálja, amihez ért és amit csinálni szeret.
Nagyon szeretem, hogy figyelünk egymásra.
Nagyon szeretem, hogy úgy segítjük egymást, hogy közben nem építünk hierarchiát egymás között.

Nagyon szeretem, hogy van egy stabil érték alap, amit közösen határozunk meg és folyamatosan közösen alakítjuk, amibe nem fér bele az erőszak, a kirekesztés, a megbélyegzés.
Nagyon szeretem, hogy a csoportban a legnagyobb szegénységben és gyakran kiszolgáltatottságban élő emberek a leghaladóbb eszméket vallják társadalmi igazságosságról és szolidaritásról.
Nagyon szeretem, hogy az AVM-ben ami civil, az politikai.
Nagyon szeretem, hogy nem függünk senkitől, és ezért nagyon nagy a mozgásterünk.
Nagyon szeretem, hogy el lehet rontani dolgokat, és a többiek segítenek kijavítani.
Nagyon szeretem, hogy ki lehet akadni, és biztos van kivel megbeszélni.
Nagyon, nagyon szeretek az AVM tagja lenni.