December 18-án délután 6 órakor voltam egy találkozón a Deák téren a MigSzol csoporttal és erről szeretnék egy pár sort írni. Ott voltunk a Deák téren az ún. Csend Körei rendezvényen: a szobornál úgy 10-15-en körbe álltunk egy csomó mécsest plakátokkal a kezünkben és megemlékeztünk a menekültekről, akik táborokban szenvednek, be vannak börtönözve vagy menekülés közben éri őket a baj. Két beszéd volt, az egyik magyarul a másik angolul, amit egy 5 perces csend követett.
Kissé hideg volt és a rendezők mindannyiunkat meghívtak egy meleg italra. Lementünk a közelben lévő Szervita téri Irish Pubba és ott volt lehetőségünk megismerkedni. Miután mindenki rendelt, amit akart, sorban bemutatkoztunk - én mint AVM-tag és bevándorló. Persze mindenki angolul és én is. Voltak Afganisztánból többen, Koszovóból, Afrikából, egy hölgy volt Kanadából, aki megtapasztalta a migráns életet gyerekkorában, amikor kivándorolt Hollandiából Kanadába. Egy úr az USÁ-ból és persze egy pár fiatal magyar, egy hölgy Finnországból, aki szociális munkás.
Miután bemutatkoztunk, én elkezdtem beszélgetni egy fiatallal a Helsinki Bizottságból: ő magyar és ismeri az AVM-et - volt is nálunk mint Utcajogász régen. Vele társalogtam és egy magyar lánnyal, aki magyartanár a bicskei táborban. Szépen elbeszélgettünk az AVM-ről, a tevékenységeinkről és persze az ő problémáikról is. Nagyon érdekes dolgokat tudtam meg a menekültekről és jól esett ez a beszélgetés.
2013. december 20. Pap János
Azt mondják a hitetlen emberek, hogy nincs csoda. Akkor mesélek én a CSODÁRÓL, ami van, ami létezik, ami a legváratlanabb helyzetben, a legváratlanabb időben mutatkozik meg. Mesélek én a CSODÁRÓL, a sok rosszat megélt, gyökereimben csalódott, hitetlen ember. Mesélek én a CSODÁRÓL, aki már nem tudott hinni még saját magában sem, aki hosszú-hosszú évek keserű tapasztalatai révén elvesztett mindent reményt, ami célt, akaratot adott volna az élete alakításához, alakulásához._1.jpg)
Orbán Miklósnak hívnak, és kb. egy hónapja csatlakoztam A Város Mindenkié csapatához. Most egy hajléktalanszállón élek.
Kovács Vera vagyok, reménybeli szociálpolitikus, másfél éves anyuka, és A Város Mindenkié csoport aktivistája. Az AVM munkáját már a csoport alakulása óta fontosnak tartottam, és figyelemmel kísértem. Amikor tehettem, eljártam az eseményekre, és olykor bekapcsolódtam a csoport életébe. A Város Mindenkié egyszerre alakult az én életemet egészen idén nyárig nagyrészt kitöltő 
Fekete Nagy Miklós vagyok, immár 1,5 éve A Város Mindenkié aktivistája. 1955-ben születtem Budapesten. 2007 óta vagyok hajléktalan.
Csuhai Ágnes vagyok, Monoron születtem 1952. szeptember 21-én. Az általános iskolát Monoron végeztem, ezután emelt szintű gyors-, és gépíró iskolába jártam Budapesten a X. kerületi Szent László téren. Az iskola elvégzése után a budapesti Műszaki Egyetem Technológia Karán voltam gyors- és gépíró, majd a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságnál is gépíróként dolgoztam. Közben levelező szakon az akkor még pénzügyi technikumként működő I. Istvánba iratkoztam be, hogy megszerezzem a közgazdasági érettségit, ez sikerült is. 
A Nyugati téren állok. Azon gondolkodom, merre is induljak? Csípős, hideg szél vág az arcomba. Az emberek még alszanak. Tegnap este Szenteste volt. Meleg lakásokban díszes karácsonyfák alatt ajándékok hevernek. Gondtalannak tűnő varázslat ez az ünnep. A város még nem ébredt fel. Korán indultam ma reggel. Nekem nem hozott semmi jót idén sem a „Jézuska”. Fényfűzérek, csillogás, halászlé és beigli – pazar önámítás jellemzi ezeket a napokat. Nekünk hajléktalanoknak nem felhőtlen öröm ez az időszak.
2013. december 21-én A Város Mindenkié csoport 5. karácsonyát ünnepelte, amin jó magam is újra ott voltam. 2 év után jöttünk vissza Szerbiából (bár tavaly is eljöttünk kifejezetten az ünnepségre). E jeles napra nagy izgalommal készültem, hiszen tavaly is írtam egy kis verset s idén valami mást szerettem volna.