Azt mondják a hitetlen emberek, hogy nincs csoda. Akkor mesélek én a CSODÁRÓL, ami van, ami létezik, ami a legváratlanabb helyzetben, a legváratlanabb időben mutatkozik meg. Mesélek én a CSODÁRÓL, a sok rosszat megélt, gyökereimben csalódott, hitetlen ember. Mesélek én a CSODÁRÓL, aki már nem tudott hinni még saját magában sem, aki hosszú-hosszú évek keserű tapasztalatai révén elvesztett mindent reményt, ami célt, akaratot adott volna az élete alakításához, alakulásához.
Nem sokára 22 éve vagyunk hajléktalanok férjemmel. A kezdetektől fogva nagyon sok kudarc ért bennünket... attól kezdve, hogy ezt az életmódot először meg kellett tanulni élni, túlélni. Normális, emberi, dolgos hétköznapokból csöppentünk teljesen váratlanul ebbe a kényszerű életvitelbe, ami mindkettőnknél előbb egy válással (az én részemről súlyosabb okok miatt), majd munkahely megszűnésével, albérlet elvesztésével indult. Az egyik legnehezebb környezetből (Borsod megyéből) jöttünk Budapestre, egy munkahellyel bíró, emberibb élet reményében.
Én eredetileg budapesti vagyok, tehát nem féltem a "nagyvárostól" és buzgón hittem, hogy itt van a megoldás kulcsa. És igen, a kezdetekben így is volt. Építőipari vállalkozónál találtunk munkát, szállást, és akkoriban (1992-ben) napi 960 forintért dolgoztunk 10-12 órát, a munka sürgősségétől függően. Én megtanultam a keverőgép használatát, a keverendő anyagösszetételének arányát és természetesen a "szaknyelvet", hisz kezdetekben a kőműves fángli nekem csak merőkanál volt, a lénia pedig vonalzó. (Jót is derültek rajtam azok a kollégák akikkel akkoriban együtt dolgoztunk.) Számtalan esetben volt, hogy egyszerre két gépet kezeltem, pakoltam, kevertettem az anyagot - az egyikben maltert, a másikban betont - és a maltert ráadásul kitalicskáztam a kőműves keze alá, vödörbe lapátolva. Kemény munka volt, a gyenge női kézből töredezett bőrű, töredezett körmű, bőrkeményedéssel párosult férfi kéznek látszó mancs lett, ami több esetben fájdalmas volt a mész ette sebek miatt.
Aztán véget ért ez a dolgos világ is, a vállalkozó - legjobb barátja miatt - csődbe ment, elvesztette otthonát is, családjával albérletezésre kényszerült, vállalkozását nem bírta fenntartani. Új munka után kellett nézni, de nőt nem igazán akartak építőiparba felvenni, a férjem pedig azért nem tudott egyedül elmenni ilyen helyre, mert akkor még utcán élő, ténfergő, alvó hajléktalanok voltunk és félt egyedül hagyni szatyrokban hordozgatott cuccainkkal egész napra.
És azzal, hogy nem találtunk olyan munkát, ahol mindketten dolgozhattunk volna, elkezdődött a hajléktalan emberek kilátástalan életének próbája. Nem tudom, bárki is el tudja-e képzelni, mit jelent napról-napra egész nap menni, gyalogolni, cipelni kevés kis vagyonkáját, ami nálunk három nagy szatyorból állt, mivel magunkkal hordoztuk összes vagyonunkat. Az egyik szatyor volt a konyhánk: ebben kávéfőző, poharak, műanyag tálkák, amiből ettünk (ha volt mit), mindössze két lábas, merőkanál, kés, kanál, és pár darab fűszer, cukor. Jobb esetben tea, citromlé, kenyér is akadt. A másik szatyor volt a szobánk, hisz abban volt az éjszakai cuccunk, két takaró, két kispárna, és kér összegöngyölhető szivacs, hogy esténként - a világtól elbújva - legyen mire lefeküdnünk az egész napos menetelés után. A harmadik szatyor pedig a fürdőszobát testesítette meg, amiben a napi tisztálkodáshoz volt törölközőnk, tusfürdőnk, férjemnek borotva, borotvahab, és mindig abban a szatyorban volt a kevés tiszta ruhánk is. Mi mindig megtaláltuk a lehetőséget - jó idő lévén - a fürdésre, mosásra. Ahol ezeket elvégeztük, már jobban ismertek minket, mint a szomszédot. Nyár lévén nagyon hamar megszáradtak a kimosott ruhák, és nappal volt elég időnk arra, hogy próbálkozzunk a napi megélhetésünk után menni.
Hosszú ideig álltunk ellen annak a gyakorlatnak, amit már a gyakorlott hajléktalan emberek "űztek", de a kényszer megtanított minket arra, hogy nem lehetünk sem finnyásak, sem szégyenlősek. És elkezdtünk kukázni. Mint afféle kezdők, tanulnunk kellett azt, hogy mit érdemes kivenni más szemetéből, miből, hogyan lehet előteremteni a napi megélhetést. A már régen hajléktalan emberek tanítottak meg minket a bolhapiacon való árusításra, a fémek (vas, alumínium, réz, saválló) hasznosítására, amiből ugyan soha nem lettünk, lehetünk gazdagok, de pár forint mindig akad kajára.
Aztán ezzel a tevékenységgel egyidejűleg tanultuk meg azt is, hogy valahol, valahogy egy "otthon-szerű" lehetőséget is keresnünk kell. Külterületen elkezdtünk sátrazni. Kétkezi munkánk és pár forintocskánkból megtakarított összegből csináltunk cölöpökkel erősített, átlátszó, méterben vett nylonsátrat, ami attól kezdve az otthonunkat jelentette. Csak háromszor tették tönkre rossz indulatú valakik, pedig külterületen, aránylag eldugott helyen állítottuk fel újra-és újra. Így kerültünk - teljesen véletlenül - magánterületre, ahol először találkoztunk az angyallal, egy férfi képében. A telek tulajdonosa ez az angyal, aki engedélyezte, hogy addig a területén maradhassunk, amíg betartjuk a normális emberi élet alapkövetelményeit. Ennek most már lassan 14 éve.
Hosszú, körülményes, számtalanszor megalázó helyzetből próbálkoztunk újra-és újra, pedig megjártuk férjemmel a poklok poklát. Aztán személyes gondjaink miatt segítséget kérve jutottam el egy olyan csoporthoz, ahol megismertem a valahova tartozás érzését, amit már nagyon régen elvesztettem. Sok-sok angyal fordult felém elfogadva engem olyannak, amilyen vagyok, hibáimmal, erényeimmel, életmódommal együtt, segítve, hogy újra felépítsem önmagam. Elnézték hibáimat, átsegítettek a lelki kríziseimen és képeztek, tanítottak, hogy az legyek, aki valójában vagyok, egy szebbért, jobbért nyüzsgő, tenni akaró ember. És közben - teljesen természetesen - találtam új barátokat, barátnőket, kivel így, kivel úgy kapcsolatba kerülve, együtt dolgozva, összetartozva. És ez csodálatos dolog, csodálatos érzés!
Tehát egy alulról szerveződő, hajléktalan emberekből és középosztálybeli értelmiségi fiatalokból álló csoportba kerültem - lassan két éve, - ahol nagyon sok megbecsülést, szeretetet kaptam kapok, érzékelek. Így juthattam el Strasbourgba, legutóbb New Yorkba, ahol az a megtiszteltető feladatom volt, hogy képviselhettem ezt a csoportot, A Város Mindenkié tagjait.
És ennek a munkának köszönhetően találkoztam újra angyalokkal. Valaki, valakik felfigyeltek arra, hogy szeretem tenni a dolgomat ebben a csapatban és lehetőségeim szerint igyekszem is azt elég jól csinálni. Csak éppen - anyagi helyzetem miatt - képtelen vagyok megteremteni a munkámhoz nélkülözhetetlen elektronikus eszközt, pedig - ráadásul - a szívem csücskének álma is egyben, hogy saját laptopom legyen. És jöttek az újabb angyalok.
Egy család képében, egyszerű, dolgos, jóindulatú család fogott össze értem. És mielőtt kimentem volna New Yorkba, teljesült egy álom! Gyönyörű, szuper modern, könnyű, totálisan felszerelt vadonatúj laptopot kaptam, amitől még mindig eláll a szavam. EZ AZ ENYÉM! VÉNSÉGEMRE LETTEM A LEGGAZDAGABB EMBER, MERT ANNYI SZERETET ÁRAMLIK FELÉM, ANNYI HELYRŐL, ANNYI EMBERTŐL, HOGY EZ A CSODA! A CSODA, MELY RENGETEG - VELEM KAPCSOLATBA KERÜLŐ - EMBER RÉSZÉRŐL ÁRAMLIK FELÉM, MIKÖZBEN MINDIG AKKOR SEGÍTENEK, AKKOR VALÓSÍTJÁK MEG ÁLMAIMAT, AMIKOR NEM IS MEREK GONDOLNI RÁ!
Angyalok az emberek között. A Csoda! Köszönöm mindenkinek!
2013. december 23. Lakatosné Jutka
