Kovács Vera vagyok, reménybeli szociálpolitikus, másfél éves anyuka, és A Város Mindenkié csoport aktivistája. Az AVM munkáját már a csoport alakulása óta fontosnak tartottam, és figyelemmel kísértem. Amikor tehettem, eljártam az eseményekre, és olykor bekapcsolódtam a csoport életébe. A Város Mindenkié egyszerre alakult az én életemet egészen idén nyárig nagyrészt kitöltő Szociális Építőtáborral, ami nagyjából indokolja is, hogy miért nem lettem a kezdet kezdetén AVM-es: az építőtábor, és a napi munka mellett ez már nem merülhetett fel.
A csoport aktivistáival azonban már az építőtáborokban megismerkedtem: felemelő és szívszorító élmény volt egyszerre, amint az első építkezésen önkénteskedő AVM aktivisták közt két hajléktalan férfi, Kovács Gábor és Fábián Karcsi mások házainak a felújításán dolgoztak, hogy segítsenek nekik elkerülni az adósságaik miatt rájuk váró kilakoltatást. Ez az élmény meghatározta az AVM-hez fűződő viszonyomat, és sokáig sajnáltam, amiért nem férnek bele az életembe a szövetséges tagsággal járó kötelezettségek a munkám és az építőtáborok szervezése mellett.
Ez most már lassan két éve változott meg: miután (a terhességem alatt) abbahagytam a munkát, amint tehettem, csatlakoztam csoporthoz, azon belül - nyilván az építőtáboros múltam miatt - a lakhatás munkacsoporthoz. Igazán aktívvá a kisfiam születése után tudtam válni.
Az AVM-ben fontos nekem, hogy a politikai aktivizmus egy olyan formáját gyakoroljuk, amellyel egyszerre küzdünk a lakhatáshoz való jogért,és az egyenlőségen alapuló társadalomért, mint nagyszabású célokért, de ezt olyan eszközökkel tesszük, amelyekkel közvetlen változást hozunk sok nehéz helyzetű ember életébe, mégpedig azzal, hogy ők maguk is bekapcsolódhatnak ebbe a küzdelembe. Emellett közben persze rengeteg támogatást, megerősítést is kapnak: ez jelenthet akár egy jogi tanácsadást, akár egy képzést (amelyek nincsenek is a csoport munkájában való részvételhez kötve), de magát az egész csoport, vagy például a női csoport közösségét, a részvétel általi megerősítést, vagy olyan programot, mint a kőbányai Elsőként lakhatás, amely az érintettek egész életét megváltoztatta. Számomra a "jószolgálati" tevékenység és az aktivizmus nem választhatók el egymástól, és ami az AVM-ben a számomra csodálatos, hogy nem is kell. (Persze mások a súlypontok, de a Food not Bombs vagy a Szociális Építőtábor munkája is ezért fontos, szerintem)
A csoport által adott bármilyen támogatás nem abba az irányba mutat, hogy a velünk kapcsolatba kerülő hajléktalan emberek ne "segített" státuszba kerüljenek, hanem épp ellenkezőleg, azt célozzák, hogy az adott személy minél nagyobb mértékben képes legyen bevonódni a saját helyzete javításába, sőt, a csoport tagjaként a saját személyes tapasztalatait, amelyeket hajléktalanként megélt, a társadalmi változásokért végzett munka szolgálatába állíthassa. Ez a tapasztalat, hogy a munkánkra, a személyünkre szükség van, óriási, megerősítő, és felemelő élmény nemcsak a hajléktalan tagjainknak, hanem mindannyiunknak.
Mára a csoportban végzett munka az, ami a családom, a mamaság (azért így, mert a lelki fülemben Samu vékony hangján hallom: mammaaaa) mellett az életemben jelen lévő egyik legfőbb inspiráció, ami fordulatot hozott a számomra, és azt is remélem, hogy egyszer a szociális ellátórendszerben is elhozza majd azt a fordulatot, amiért dolgozunk... Ahogy a munka során egyre inkább éreztem, hogy mekkora a felelősségünk, és hogy milyen kevés vagyok ehhez, újra tanulni kezdtem. Tavaly szeptemberben iratkoztam be az ELTE-re szociálpolitika mester szakra, ahol úgy érzem, hogy a bölcsészkarra tett (egyébként meg nem bánt) kitérőm után a szakmai "karrierem" is a megfelelő pályára kerülhet.
A csoportban a kisfiam, Samu nevelése miatt valószínűleg valamivel kevesebbet dolgozom, mint a többi szövetséges társam, de így is sok és fontos munkát van módom végezni. Jelenleg azon dolgozom, hogy a kőbányán végzett munkánk tapasztalataiból egy Elsőként lakhatás szemléletű programot alkossunk az ottani önkormányzat támogatásával. Ott eddig 2 hajléktalan párt segítettünk szociális bérlakásba, és lehetőségünk van évi két háztartással folytatni ezt a munkát. Számomra ez egyébként az aktivistából a szociális szakemberré válás útjának a kezdetét is jelenti. Ez az első dolog, amiért hálával tartozom az AVM-nek (és természetesen a Szociális Építőtábornak is).
Hálás vagyok a a csoportnak, és külön-külön minden aktivista társamnak, és persze Gyurinak, a partneremnek, amiért részt vehetek a közös harcunkban egy olyan társadalomért, ahol az egyenlőtlenségek nem korlátozzák a demokratikus működési folyamatokat: egy olyan társadalomért, amilyenben a kisfiamat évtizedek múlva tudni szeretném.
Kovács Vera
Az AVM további tagjainak portréi itt.
