2013. december elején volt lehetőségünk megnézni azt a két üres önkormányzati bérlakást Kőbányán, ahova majd jövőre költözhet be négy jelenleg kunyhóban élő ember. Én a megbeszélt idő előtt már odaérkeztem a házhoz. A rendkívül nyirkos, téliesre fordult zord időben a ház előtt toporogva és izgatottan Andi, Piri és Zoli várakozott a két fotóssal (Vörös Anna és Balogh Dina, a Fotokontakt csoport tagjai). Közösen vártuk a Vagyonkezelő embereit, akik kinyitják a kijelölt két lakást. Később a Habitat for Humanity-től Molnár Levente (építésvezető) is megérkezett, és Tóth Ridovics Máté videós is a Fakt13 csoporttól.

Mint sokan tudják, 2012. augusztus 20-án költöztünk a X. kerületi Lélek Házba. Azóta eltelt 11 hónap. Eleinte nagyon szokatlan és furcsa volt ott minden: a házirend és az állandó szociális munkás felügyelet. Nagyon irritált a szondázás, mivel én soha nem ittam alkoholt. Dolgoztunk mindannyian.

Amiben segítettek a szociális munkások: az előtakarékosság - ami folyamatosan, az előírásnak megfelelően ment. A kezdetekkor nem sokra értékeltem, de rájöttem, hogy igenis van értelme minden forintnak, amit leraktam. Nem hittem benne, hogy valaha lakáshoz jutunk. Sok volt a rizikó: a munkahely, a házirend betartása, de legjobban az, hogy soha nem kaptunk konkrét válaszokat, és nem volt áttekinthető a program leírása. Sok volt a nyitott kérdés, és maradt is a bentlakók számára, amit most is sajnálok, mert ha a bentlakókat kicsit jobban bevonnák a program "titkaiba", talán nem esnének ki ennyien: bár 4-5 ember a 11 hónap alatt nem sok, de ha az összlétszámot vesszük (27 fő), akkor igen jelentős (19%).

2013. június 25-én ismét tárgyalóasztalhoz ültünk Weeber Tiborral, a X. kerületi önkormányzat szociális ügyekért felelős alpolgármesterével. A találkozón két, a Terebesi erdőben élő pár, és A Város Mindenkié három aktivistája vett részt. A beszélgetésnek három témája volt: 1) a Terebesi erdőben a 2012-es tervezett és 2013 elején megvalósult kunyhóbontás idejéből fennmaradt négy hajléktalan ember ügye 2) a Terebesi erdőben még élő hajléktalan emberek helyzete és 3) az „utcáról lakásba” program.

Mit jelent számomra magyarnak, magyar állampolgárnak lenni? Én ezt a két fogalmat különválasztanám. Az, hogy magyar vagyok, számomra nem azt a melldöngetős, zászlót bontogatós, utcán való kemény léptű menetelést jelenti, mint ahogy azt egyes honfitársaim demonstrálják, hanem a GYÖKEREIMET. A szüleimet, a nagyszüleimet, a dédszüleimet és minden ősömet, akik itt, ebben az országban éltek és haltak. Azt jelenti, hogy van egy nép (a nagybetűs NÉP-ről beszélek) amelyhez tartozom, amelynek a nyelvét beszélem, amely néppel közös a múltunk, a jelenünk és talán a jövőnk is. Itt születtem, itt nőttem fel, itt „….védtük ezt a drága, szép magyar hazát…” tizennyolc hónapon keresztül, ugyanis akkor még annyi volt a kötelező katonai szolgálat. A hazát, ahol most a hatalom birtokosai megpróbálnak eltaposni, megalázni, az árokba rúgni, mert zavarom a forgalmat. És itt álljunk meg egy pillanatra! Mivel hajléktalan vagyok, saját szemszögemből nézem a dolgokat, és ha írásom hangvétele túlságosan szubjektív lenne, az nem csak az én hibám.

A press conference was organized on March 28th to celebrate the re-housing of two homeless couples, who had lived in the forest for several years, in the 10th district of Budapest. The celebration resulted from a cooperation between various stake-holders, unfortunately not too frequent in Hungary, a country where only 3% of the housing stock serves social purposes.

The organizations that cooperated in the project were the local city hall, the outreach team of the Hungarian Red Cross, and various social NGOs (Van Esély Alapítvány, Alapítvány a Társadalmi Felelősségvállalásért, Bárka Szociális és Gyermekjóléti Központ) as well as The City is for All, a grassroots organization of homeless activists and their supporters fighting for the right of housing. The physical reconstruction of the units was undertaken by the Social Housing Reconstruction Project, a group of volunteers who worked side by side with homeless people.