Az előzményeket talán sokan ismerik: 2012. tavaszán a kőbányai önkormányzat el akarta bontani a Terebesi erdőben sok-sok éve álló saját építésű kunyhókat, melyek közel 50 embernek adtak otthont. Az ott élők nagy része átmeneti szállóra került, néhányan a Vöröskereszt albérleti programjába, míg négy ember a ferencvárosi Lélek programba. Az erdőben még mindig öt háztartás él, akik A Város Mindenkié segítségével tárgyalásokat folytatnak az önkormányzattal a megfelelő lakhatásuk biztosításáról. Alább a Lélek házba beköltöző két volt kunyhólakó beszámolója.

MÉRCSE PÁL

Több találkozó is megelőzte a beköltözést és miután megkötöttük a szerződést a Kőkert Kft-vel, szívesen fogadtak minket. Először Édesanyám és én, majd egy hét múlva a tesóim is beköltöztek. Az első pár napban minden idegen volt, és az alvás sem ment igazán. Bár a pörgés és a rengeteg változás elterelte a figyelmet a részletekről, volt ami mégsem kerülte el a figyelmet: VIGYÁZNAK RÁNK.

A beköltözés óta ingázunk a munka és a szálló között, bár felhívták a figyelmem, hogy ez nem egy sima szálló! Itt segítenek az embereknek, hogy visszaintegrálódjanak a társadalomba (bár én azt hittem hogy minden szálló ezt csinálja...). Mindeközben próbáltuk a cuccainkat menteni, amíg lehetett, mert nem tudni mikor bontják le a kunyhót, amiben Anyu és Gyula 14, Jani 5, és én 6 évet töltöttünk el. Bár nem egy családi állom, és nem is ott akartam megöregedni, nem igazán panaszkodtam, mert tudom hogy vannak rosszabb helyzetek is a világban. De most beálltam a sorba...

Az emberek feszültek, nyomottak. A 43 ezer forintos kereset nem igazán vidító. Bár nem kell érte sokat dolgozni, de így legalább a LÉLEK programban az emberek védett körülmények között járhatnak melózni. Hogy mit értek az alatt hogy ”védett”? Azt, hogy  a lakótársak és a munkatársak ugyanazok az emberek. A cél, hogy az itt élők egyszer majd a versenypiacon dolgozzanak. Takarékoskodjanak és működjenek együtt a LÉLEK program pontosan és precízen kidolgozott programjával. Ami röviden az, hogy  betartod a házirendet. Ez a maga módján elég egyszerű.

Ha nem tudnám, hogy ha végigcsinálom a programot, akkor kaphatok egy szociális bérlakást, ami a hajléktalanságunk végét jelentené, nem biztos, hogy most itt lennék. Azt, hogy pontosan hol a vége, sajnos nem lehet tudni, pedig az itt lakókat ez a kérdés foglalkoztatja leginkább. A válasz: „Ez egyéntől függ. Valaki hamarabb (akár 3-4 hónap múlva), de vannak, akiknek több idő kell, egy év vagy még több.” Egy év! Általában ezt hallani. Én hiszek nekik. Ha valaki végigcsinálja, annak lakás lesz a vége. De a kérdés, hogy hol a vége, ha nincs konkrétan leírva, megfogalmazva. Nincs benne a megállapodásban sem, és ez az, ami rányomja a bélyeget az itt létre. Önmagával a programmal nincs semmi gond, a környezet rendezett, szép.

A társaság? Az emberek nagy része még csak most ébredezik az elmúlt napok, hónapok, évek rémálmából. Néha az előtérben egy cigi mellett beszélnek nagy szakértelemmel a hajléktalanság és az ellátórendszer problémáiról, nehézségeiről, és néha - egy kicsit halkabban - szóba jönnek a LÉLEK programmal kapcsolatos kritikák is. Amit el lehetne mondani minden szerdán négy órakor a lakógyűlésen, ezt viszont nem hiszem hogy bárki be fogja vállalni, mert a lakás lehetőségét senki nem akarja kockáztatni azzal, hogy packázik a „programmal.”

Talán beállok a sorba. Nem mintha nekem nem lenne mit vesztenem. Sikerült beiratkozni suliba, és ha minden jól megy, két év múlva meglesz az érettségi bizonyítványom. Ez ad értelmet a mindennapoknak. Sehol se jó, ha nincs otthonod. Mégis, ez most a legjobb megoldás. A LÉLEK program biztosít szállást, és munkát ami elég ahhoz hogy elinduljon az ember.

Egy valamit mégsem értek. A Város Mindenkié kellett ahhoz, hogy eszébe jusson az önkormányzatnak, hogy tudnak segíteni. Az elején megjelenő erőszakos, parancsoló szolgák, akik az Önkormányzat kéréseit teljesítették eltűntek, és most itt vagyunk. Az erdőben maradtak ügyében máig folynak a tárgyalások, mert hogy ők nem fértek bele a LÉLEK programba vagy nem tudták vállalni a feltételeket.  Biztos vagyok benne, hogy neki is találnak megfelelő megoldást!

JÓNÁS AMÁLIA

A szállón szeretettel fogadtak minket a szocmunkások. Egy szépen berendezett, kissé hiányos bútorzatú, egyágyas szobát kaptam. Kipakoltam azt a kevés ruhát amit egyszerre sikerült bevinnem. Mivel tudtam, hogy másnap dolgoznom kell a Kőkert Kft-nél, korán lefeküdtem, de nem tudtam elaludni. Két óra alvás után csörgött a vekker, és ez így ment egy pár napig.

Délelőtt meló, délután unalom, ha esetleg ki nem talál magának valamit az ember. No igen, erre lehetőséget is biztosítanak. Van tollas, kosárlabda, focilabda. A fiam már nagyon unta magát, és megpróbálta a lehetetlent. Kártyázni hívta az embereket és lett is két jelentkező. Bár nem értettem az elején, hogy miért akarta a két lakó megkérdezni a szocmunkást, hogy szabad e kártyázni, de aztán kiderült hogy jogos volt a kérdés, mert azt kapták válasznak, hogy „Ha nem zavarnak senkit, akkor lehet. És 21 órakor, azaz egy óra múlva legyen vége”. Ezután mindenkit megkérdeztek, hogy zavar-e valakit, és nekiültek játszani, én pedig rávettem az egyik lányt, hogy tollasozunk. Így aztán mindenki jól érezhette magát egy röpke óráig...

A bizonytalan jövő, a kilátástalanság az emberek többségét kedvetlenné és mogorvává teszi. Főként egymással bizalmatlanok, de a LÉLEK programban dolgozó szocmunkásokkal szemben is, amit mindenki próbál palástolni. Én nem egészen értem, hogy miért is. A magam részéről megpróbálok megfelelni az elvárásoknak, és megtenni mindent annak érdekében, hogy a jövőmet megalapozzam, és emberhez méltó életet élhessek, amíg lehet. Még nekem is vannak álmaim, vágyaim, amelyek talán egy karnyújtásnyira vannak, de ehhez egy saját otthonra lenne szükségem, ahol egy kicsit biztonságba érezhetnem magam.

2012. szeptember 15.