Rendszeresen járom a várost. Akár munkám kapcsán, akár magánügyeim miatt, vagy csak úgy… nézelődni. Hisz látni való mindig van ekkora fővárosban, mint Budapest. A téma az utcán hever. És sajnos… az ember is az utcán hever.
Aluljárókon át közlekedem, utcákon sétálok, futok, sietek, kirakatokra tekintek, bezárt üzletek lépcsőit figyelem. És szomorú vagyok. Szomorú vagyok, mert mindenhol találkozom a legelesettebb rétegű emberekkel, akik padon, lépcsőn, földön ülnek, fekszenek, vagy csak úgy, magában, vagy egy darab kartonon, esetleg egy vékony szivacson gömbölyödnek össze. Az időjárás szeszélyei és az emberi megvetés az osztályrészük, nincs számukra valós segítség, nincs egyesekben könyörület.
_4.jpg)
A nyár végén fordult hozzánk segítségért egy 5 gyerekes édesanya, aki akkor várta hatodik kisbabáját egy csepeli családok átmeneti otthonában (CSÁO). Az újszülött érkezésére a Magyar Vöröskereszt intézménye azzal válaszolt, hogy jelezte az édesanya felé, hogy a hatodik gyereket oda már nem hozhatja haza, ennyien szerintük ott nem férnek el, hiszen mindenkinek külön ágy kell és a kiságy már nem fér be. A kérdésre, miszerint akkor állami gondozásba veszik-e a kicsit, ha addig nem találnak lakhatást, csak vállvonogatás volt a válasz és sajnálkozó hümmögés. Az intézményben dolgozó családgondozó semmilyen érdemi segítséget nem nyújtott Viktóriának abban, hogy új lakhatást találjon a családjának, ehelyett folyamatosan emlékeztették őket arra, hogy közeleg az idő, amikor már nem maradhatnak az intézményben és sürgették az édesanyát, hogy találjon magának más lakhatást.
