Niki négy gyerekével él egy kicsi, de hangulatos, kétszobás lakásban. Érkezésünkkor szabadkozva meséli, hogy két nagyobbik gyereke közül az egyik épp súlyemelő-edzésen van, a másik pedig moziban. Otthon van viszont Dorina Anikó, Niki négy éves kislánya, akiről egykettőre megtudjuk, hogy az oviban pöttyöskendő a jele, gyönyörűen rajzol és akrobatákat megszégyenítő ügyességgel ugrándozik a konyhapulton. Niki karjában mindeközben babakék polártakaróba bugyolálva békésen szemlélődik a lefekvéshez készülődő három hónapos Zsolt Nátán.
Nikiék 2001-ben költöztek a Bihari utca egyik szoba-konyhás, komfort nélküli lakásába. A zuhanyzót és a vécét saját erőből alakították ki. Amikor néhány év elteltével lehetőségük adódott, hogy átköltözzenek ebbe a valamivel nagyobb, két szobás lakásba, újabb felújításba kezdtek. A burkolatcseréhez jó ízléssel válogatták a csempét, és az étkezőként is funkcionáló konyhát olyan trendi dizájnelemekkel dobták fel, hogy az egy belvárosi stúdiólakásnak is a díszére válna.
Niki keserűen meséli, mennyire hiábavalónak érzi az éveken át tartó fáradozást.
Feleslegesen dolgoztunk, mert a lényegről elfelejtettek tájékoztatni minket. Hogy le kívánják bontani az épületet.
A családnak eredetileg határozatlan idejű lakásszerződése volt. Havonta 22 ezer forint lakbért fizettek, mindig rendben, fegyelmezetten, percre pontosan. Csupán egyetlen alkalommal fordult elő, hogy késtek egy hónapot a befizetéssel: hónap eleje helyett a rákövetkező hónap elején, összevontan fizették ki a 44 ezer forintot. Az önkormányzat résen volt: anélkül, hogy kivárták volna a hivatalosan előírt három hónapos türelmi időt, a szerződésüket haladéktalanul határozott idejűre módosították, amit attól fogva bizonyos időközönként meg kellett hosszabbíttatniuk.
Tavaly viszont nem várt fordulat történt. Az utolsó hosszabbításnál küldtek egy papírt, hogy nem fognak hosszabbítani, oldjuk meg, ahogy tudjuk, meséli Niki.
- szeptember 30-án lejárt a szerződésük, ügyvéd tanácsára viszont nem hagyták el a lakást, hanem vállalták, hogy az ügy rendeződéséig „jogcím nélküli” lakóként fizetik az emelt összegű, 35 ezer forintos lakbért.
Miközben persze a lakás havi rezsijének kigazdálkodása is hatalmas áldozatokat követel tőlük. Tegnap este egyik pillanatról a másikra elment az áram. Elfogyott, kész. Csak ültünk itt a babával a sötétben, meséli Niki.
A család feltöltőkártyás villanyórát használ, nehogy akár csak egyszer is, véletlenül „túlköltekezzenek”. A múlt hónapban így is 90 ezret hagytam a postán.
Nikit leginkább az bántja, hogy az önkormányzat semmiféle magyarázatot nem ad rá, hogy miért akarnak egy normális körülmények között élő, az eddigi szerződési feltételeknek minden tekintetben eleget tevő, négygyerekes családot egyik pillanatról a másikra utcára tenni.
Hiába kérdezte személyesen, hiába írt levelet, hiába próbált, ha máshogy nem, legalább facebookos komment formájában megfelelni a városháza sajtóközleményben meglebegtetett vádjaira, miszerint „megvan az okuk rá, hogy kivel nem kötnek szerződést”, az admin „politikai tartalomra” való hivatkozással törölte a hozzászólását.
De Niki nem adta fel, az önkormányzat ülésén szemtől szemben is feltette kérdéseit a képviselőtestületnek. Hiába, a képviselők válasz nélkül hagyták el az üléstermet. Később azzal a nehezen értelmezhető védekezéssel álltak elő, hogy mivel nem tudtak döntést hozni, ezért nincs mód a szerződési határidő felülbírálatára.
Eszerint Nikiéknek legkésőbb a kilakoltatási moratórium 2018. április 30-i lejárta után el kell hagyniuk a lakást.
Azért januárban egyszer még bepróbálkoztak, nyilván azt gondolták, hogy totál analfabéta vagyok, emlékszik vissza Niki arra a téli reggelre, amikor egyszer csak becsöngetett hozzájuk a végrehajtó és felszólította őket, hogy két napon belül hagyják el a lakást.
Az önkormányzat végül Nikiék ügyvédje, A Város Mindenkié és az Utcajogász közbenjárására leállíttatta a törvénytelenül megkezdett kilakoltatást és a bíróság kimondta a végrehajtás – pontosan meg nem határozott időre szóló – felfüggesztését. Külön érdekesség, hogy a végrehajtó azóta is követel tőlük 21 ezer forintot a „végrehajtás költségeinek” fedezésére…
Nikiék most teljes bizonytalanságban várják április végét.
Nem értem az egészet. Azzal az érvvel nehéz vitatkozni, hogy „tízmilliós autók” állnak a Bihari előtt. Mikor nekünk például nincs is autónk. Azt pedig kikérem magamnak, hogy általánosítsanak. És azt hajtogassák, hogy csak azokkal állnak szóba, akik úgymond „törvényes keretek között élnek”. Mi törvényes keretek között élünk – akkor miért nem állnak velünk szóba? Ha velünk valami problémájuk van, akkor azt, tessék, mondják meg. De nem mondanak ezek semmit.
Niki hiába lobogtatja a „nullás papírját”, többen is vannak a házból, akik ugyanilyen határozott idejű szerződéssel, szociális okokra hivatkozva kaptak cserelakást. Mégis, mi alapján válogatnak? Miközben a határozatlan idejű szerződéssel rendelkező bérlők körében még meg se kezdték a cserelakások felajánlását.
Akkor miért kell nekem ilyen hűdehamar mennem?
Tavaly az önkormányzat egyetlen épkézláb ötlete az volt, hogy adjak be lakáspályázatot. Csakhogy ahhoz előbb egymillió forintot le kell tenni számlán. Ez az előfeltétele a pályázásnak. Egymillió forintot? Miközben szociális bérlakásban élünk? És esélyünk sincs semmi másra? Hát hogy van ez??
Miközben Nikivel beszélgetünk, Dorina Anikó egy hatalmas műanyag játékházikót pakol ki a konyhaasztalra és halkan dünnyögve elbabrál az alkatrészeivel. Ez itt a konyha, ez az asztal, ez a szék. Mikor a házikó gazdáját, a híres-nevezetes Peppa malacot reklamáljuk, Dorina Anikó nevetve felpattan és beszalad a szobába, hogy megkeresse. Ahogy belesünk a hálószobába, két felnőtt, egy kisgyerek és egy kisbaba közös életterébe, meglepődve konstatáljuk, hogy a szoba közepén egy hatalmas, színes, műanyag gyerekcsúszda áll.
Mintha ebbe az apró szobácskába egy egész komplett családi ház lenne beleszuszakolva gyerekszobástól, kertestől, mindenestől. Egy hattagú család kényelmes, méltó, nyugodt élete.
Nikiék nem álmodnak családi házról. Ők csupán ezt az 51 négyzetmétert kérik a világból, hogy békében és biztonságban felnevelhessék a gyerekeiket.
Fotó: Vörös Anna
