Gizi férjével kettesben él egy kétszobás, meleg hangulatú kis második emeleti lakásban. Pedáns rend és tisztaság, mélybarna, fotókkal és családi csecsebecsékkel teli vitrin és békebeli komód. A plazmatévé állványa alatt fehér csipketerítő.
Ahogy mi vagyunk, öregesen.
Mikor belépünk, a nagy, kétajtós szekrény tetején a légfrissítő adagolója pöffent egy nagyot. Bolond hangja van, nevet Gizi.
A két szoba valójában két aprócska félszobát jelent, amihez egy konyhaként használt előtér és egy wc tartozik. Fürdőszoba nincs.
Akartunk csinálni, mindent megvettünk, de egyszer csak elkezdtek minket összeírni. Állj, azt mondták, ne nyúljunk semmihez, mert jönnek megcsinálni. Hogy másképp lesznek itt ezek a stangok. Aztán abbamaradt az egész. Nem lett belőle semmi. Egyedül csak a nyílászárókat cserélték le újakra.
A két félszobát elválasztó ajtón hatalmas, csillámos matrica: egy ajándékokkal teli Mikulás-szán.
Az unokámtól kaptam, meséli.
Gizinek négy gyereke és öt unokája van, közülük többen is ebben a házban élnek, gyakran náluk is alszanak.
A falon, a vitrinben, az éjjeli szekrényen – négyszögletű, ovális, szív alakú keretben – családi fotók.
Ott középen én vagyok a Dzsenikével – mutatja – ez itt Gréti, az ott Dominik.
Én már csak ezekért élek, ha van egy kis plusz pénzem, azt nézem, mit tudjak nekik venni.
Gizi 23 éve dolgozik takarítóként a Kozma utcai Új Köztemetőben. Most két vécét viszek.
A temetőben a vécéhasználat ingyenes, de azért van amikor valaki odadob pár forintot, hogy igyak egy kávét vagy valami.
Hétből hét napot dolgozik, de előfordul, hogy szombat-vasárnap a férje megy be helyette.
Akkor csinálom meg a dolgaimat: megfőzök, kimosok, kitakarítok.
Hét közben általában este hatkor ér haza a temetőből.
Aztán már csak nézem a sorozatot, a ferijját, eszek és alszok. Ez az egy örömöm van, a tévé, kész. Aztán reggel kezdődik minden elölről.
Gizi a hétvégékkel együtt havi 96 ezer forintot keres. Súlyos cukorbetegséggel leszázalékolt férje havi járandósága 29 ezer forint.
Sokan nem akarják elhinni. Hát, mondom, ha hiszed, ha nem, akkor is így van.
A lakás bérét ráadásul szeptember óta másfélszeresére emelték, így most havonta majdnem 30 ezer forint lakbért fizetnek. Ehhez jön még a villany, a víz, a tévé. A gázt azt töltjük. Kártyás.
Nem vagyunk nagyravágyók, elvagyunk. Próbálunk létezni valahogy.
Az újság meg közben azt írja, hogy mi ingyen akarunk lakni.
Ilyeneket mondogatnak ránk.
Egyetlenegyszer volt fizetési elmaradásuk, az is sok évvel ezelőtt, de Gizi nem hagyta, hogy felhalmozódjon a tartozás, a családsegítő támogatásával rövid időn belül visszafizették az adósságot.
Mindent elrendeztem, azóta egy forint adósságunk sincs, meséli.
A házban nagyon sokan vannak, akik együtt éreznek velük.
Az egyik fölső szomszéd tegnap is lejött. Hát az is minket úgy szeret. És itt sírt. Azt mondja, benneteket úgy sajnállak, hogy nagyon. Azt mondja, még ilyet, azt mondja, egyszerűen nem akarom elhinni. Mikor tudja, hogy dolgozok.
Gizi maga sem érti, mi lehet velük a probléma. Itt rendőrség nem járt, itt nem volt házkutatás, itt nem volt veszekedés, nem vagyunk megférhetetlenek.
Mert ilyen indokok is voltak.
Hogy csak azoknak segítenek, akik nem megférhetetlenek.
Gizi és férje lassan negyed évszázada laknak „a Bihariban”. Világéletükben határozott idejű szerződésük volt az önkormányzattal, amit bizonyos időszakonként újra és újra meg kellett hosszabbítani. Korábban általában két-három évre kapták meg. De volt olyan, hogy öt évre is.
2016 decemberében is esedékessé vált a hosszabbítás, mentek is a városházára – nullás papírokkal, munkáltatóival, mindennel –, és csodálkoztak, amikor kiderült, hogy ezúttal mindössze három hónapra hosszabbítják meg a szerződésüket.
Szerintem már akkor tudtak valamit. Mérgesek is voltunk, hogy márciusban kezdhetjük újra, ilyen papír, olyan papír.
Tavasszal aztán hideg zuhanyként érte őket a hír, hogy már csak fél éves „halasztást” kaptak. Azt mondták, gondoskodjunk lakhatásról, szeptember végén el kell hagynunk a lakást.
Giziék kétségbeestek, időpontot kértek az alpolgármesterhez, aki azt tanácsolta, hogy adjanak be lakáspályázatot.
Nyáron három pályázatot is beadtam, minden hónapban egyet. De nem kerültünk bele. Könyörögtem neki, mindent csináltam már. Mondom, nem lehet valahogy? Ne kerüljünk már utcára.
Még Gizi körzeti orvosa is odatelefonált a polgármesteri hivatalba. Elmondta, hogy tartós beteg vagyok, krónikus légcsőhurutom van, a szívemmel is probléma van, a lábaim se jók – de minden hiába.
A hivatalban azt ajánlották Giziéknek, hogy menjenek el két-három évre albérletbe, aztán próbáljanak meg újra pályázni. Giziék viszont ügyvédhez fordultak, és az ő tanácsára szeptemberben úgy döntöttek, hogy maradnak.
Azt mondta, el ne hagyjuk a lakást, meg ne próbáljuk, mert akkor abszolút mindent elveszítünk. Így aztán nem mentünk el és itt maradtunk.
Hova mentünk volna. Nem volt hova mennünk.
Ezzel aztán régi, megbízható, és a lakásgazdálkodási osztállyal kezdettől fogva maximálisan együttműködő bérlőből egyik pillanatról a másikra „jóhiszemű, jogcím nélküli” lakókká váltak. Mostantól tíz éven át egyáltalán nem adhatnak be lakáspályázatot.
Rettegve várják, hogy beteljesedjen a sorsuk.
Sok furcsaság van itt a házban. Kivételezések vannak. Abszolút de kivételezések. Csak arra tudok gondolni, hogy pofára megy. Meg a pénzre megy. Hát mégis mire gondoljak? Hát csak arra gondolok. Hogy pénzre meg pofára.
Az üvegesszekrény fényesre törölt párkányán egy piros-fehér-zöld műanyagflakon, rajta a felirat: Magyar Meggy. Mellette gyógyszeresdobozok sorakoznak katonás rendben, vérhígító, értágító, koleszterincsökkentő, fájdalomcsillapító. Ma voltam a patikában, meséli Gizi, miközben a konyhába terelget minket, hogy búcsúzóul megkínáljon egy pohár vízzel. Egy kisebb vagyont hagytam ott.
A kijárat mellett álló hűtőszekrény oldalán önkormányzati naptár és hűtőmágnesek.
Mikiegér, Pocahontas, „A legkedvesebb édesanya”, „A legdrágább anyós”.
Gizát és férjét 2018. április 30. után bármikor kilakoltathatják.
Követeld velünk, hogy minden Bihari utcai lakónak biztosítsanak megfelelő lakhatást!
Írd alá a petíciónkat és küldj levelet az önkormányzatnak >>>
Fotó: Vörös Anna