A Város Mindenkié (AVM) csoportot rengeteg olyan szülő, többségében anyák keresik meg, akik komoly nehézségekkel küzdenek gyerekeik eltartása kapcsán. Mindannyiuk közös problémája, hogy megoldatlan vagy bizonytalan a lakhatásuk, ami miatt annak is fennáll a veszélye, hogy kiemelik a gyereküket a családjukból - annak ellenére, hogy a Gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy pusztán anyagi okból gyereket nem lehet a családjától elválasztani. Ezért a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezettel közösen kampányt indítottunk, hogy felhívjuk az Emberi Erőforrások Minisztériumának figyelmét a sokezer családot érintő problémára. A kampány során több mint 2000 ember írta alá a szakmai egyeztetést és érdemi kormányzati intézkedéseket követelő petíciónkat. A petíciót a TASZ gyermekvédelmi és az AVM lakhatási javaslataival együtt szeptember 20-án adtuk át a minisztérium illetékesének. A rendezvényen az AVM tagjai és a szervezettel kapcsolatban álló anyák is felszólaltak. Bosch Erzsébet beszéde.

Átlagos család voltunk. Apuka, anyuka, gyermek. Nem kellett sok ahhoz, hogy a boldog hétköznapok rémálommá váljanak. Olyan kistelepülésre költöztünk, ahol bölcsőde nem volt, a szomszéd városban pedig nem vették fel a gyermeket, helyhiányra hivatkozva, amiről egy papírfecnit sem adtak, csak elküldtek. Emiatt három évre kiestem a munkából. Eljött az idő, a gyermek betöltötte a harmadik életévét és elkezdte az óvodát. Az első év arról szólt, hogy egy hét munka után, két hétig távpénzen voltam a gyermekkel. Ezt a munkáltatóim nem tolerálták, emiatt elveszítettem a munkahelyeket egymás után. Munkaügyi központba való jelentkezésem után, olyan munkákat ajánlottak, melyek csak papíron voltak meg. Előfordult, hogy maga a munkáltató sem létezett több éve.

Amikor végre találtam volna munkahelyet, közölték, hogy csak két vagy három műszakban tudnak foglalkoztatni. Volt férjem munkaidő beosztása olyan volt, hogy reggel ment el dolgozni és késő este ért csak haza. Mivel nem tudtam volna megoldani a gyermek folyamatos felügyeletét, emiatt csak állandó délelőttös műszak jöhetett volna szóba. Megint jópár hónap eltelt úgy, hogy nem találtam munkahelyet. Közben családi konfliktusok alakultak ki, és ezek egyre erősödtek a kevés pénz és a tehetetlenség miatt. Egymást hibáztattuk a kialakult helyzet miatt, aminek a vége válás lett. A volt férjem és ügyvédje nyomásgyakorlása alatt aláírtam egy megállapodást, melyet a bíróságra adtunk be, mely szerint édesanyám gondviseletére bízzuk a gyermeket. Ezt a gyámhivatal a bírósági döntés ellenére, mely kimondta, hogy szülői felügyeleti jogunk megmarad, a gyámság alá vonással hozta összefüggésbe és korlátozta szülői jogainkat. Közben kerestem megoldást, de nem találtam, ugyanis a bírónő is azt erősítette meg, hogy nem ítélheti a gyermeket olyannak, akinek nincs állandó jövedelme.

Elkeseredett állapotomban ismerkedtem meg két kisebb gyermekem apjával, akitől hamar várandós lettem. Mivel későn mentem el az első ultrahangra, a 26. héten, rámszállt a helyi védőnő és a gyermekjóléti szolgálat munkatársa is. Amikor kijött házhoz a gyermekjólétis, közölte velem, hogy olyan házba, ahol nincs villany és legalább egy tévé és dvd lejátszó, nem engedi a gyermeket haza. Hiába kértem még jóval a várandóság előtt segítséget abban, hogy ne alakuljon ki ilyen helyzet, csak küldözgettek mindenfelé, ahelyett, hogy segítettek volna. A házat eladtuk volt férjemmel és annak az árából rám eső felét, kifizettem albérletre, hogy ne vegyék el a gyermeket. Ez az összeg tíz hónap alatt elfogyott. Közben keresni próbáltam olyan munkahelyet, ahol figyelembe veszik, hogy kicsi gyermekem van, de nem sikerült ilyet találni. A szóban forgó gyermekjóléti szolgálat nem segített anyaotthont vagy családok átmeneti otthonát találni.

Amikor elfogyott a pénz, édesanyám és testvérem a kicsi apjához költöztetett minket, ahonnan az akkor 11 hónapos lánnyal és a legkisebbel, aki most is velem van apuka agresszív viselkedése miatt menekülni kényszerültem. Az ottani családsegítős és a gyámügyes nem “segített” másban, csak abban, hogy a kicsinek leakasztott egy nevelőszülőt, engem meg elküdött egy hajléktalan szállóra várandósan. Ott laktunk Gabriella születéséig.

Mivel nem volt akkor sem hova menjünk – mint ahogy most is lakhatási gondunk van, mert letelt az egy év és nem hosszabbít szerződést velünk az otthon, ahol most lakunk – el akarták vinni a kicsit azokhoz a nevelőszülőkhöz, akinél másik lányom van. Egy akkor számomra teljesen idegen embernek köszönhetően, aki felajánlotta saját ingatlanát, hogy ott lakhatunk amíg be nem vesznek egy családok átmeneti otthona, a mai napig együtt lehetek legalább a legkisebbel. De még én sem tudom, hogy hova mehetnénk ezek után, hiszen az otthonok telítettek, albérletet meg a mai árak mellett nem tudok kifizetni.