A Város Mindenkié egy közérdekű adatigénylés kapcsán szerzett tudomást arról, hogy Magyarországon évente több ezer ember eljárást indítanak koldulás miatt. Annak érdekében, hogy jobban megértsük a helyzetet, képzést szerveztünk, hogy megismerkedjünk a koldulás szabályozásának történetével és a jelenlegi jogszabályokkal. Ezen kívül megpróbáltuk meghatározni azokat a pontokat is, ahol a csoportunknak egyértelmű álláspontja van a koldulással kapcsolatban. A képzést Misetics Bálint és Udvarhelyi Tessza tartották.

Koldulás és hajléktalanság kapcsolata

A képzés elején arra kerestük a választ, hogy vajon mi a kapcsolat a hajléktalanság és a koldulás között a közbeszédben és a valóságban. Számos statisztikát áttekintve arra jutottunk, hogy a hajléktalan emberek kb. 10%-ának van valamilyen bevétele koldulásból (a kutatások azt mutatják, hogy ez szinte sosem az egyetlen bevételi forrás, sokan szélsőségesen alacsony nyugdíjukat vagy segélyüket egészítik ki ezzel a jövedelemmel). A felmérésekből az is kiderül, hogy a koldulás elsősorban az utcán, nagyon nehéz körülmények között élő emberek túlélési stratégiájában szerepel, és a különböző szállásokon élő emberek ritkábban kényszerülnek erre. Vagyis ellentétben azzal a közhiedelemmel, hogy a hajléktalanok koldusok, a hajléktalan emberek túlnyomó többsége sohasem koldul, és a hajléktalan emberek jövedelmében átlagosan sokkal nagyobb szerepet játszik az alkalmi és rendszeres munkavégzés, mint a koldulás.

A koldulás szabályozásának története

Áttekintve az elmúlt évszázadok koldulással kapcsolatos szabályozását, meglepően sok a hasonlóságot fedeztünk fel a koldulás múltbeli és jelenlegi szabályozási rendszere között. A történelem során alapvetően két megközelítés váltogatta, illetve egészítette ki egymást: a szociális és a rendészeti. Történetileg jellemző, hogy a szabályozás megkülönböztette a jó (fogyatékkal élő, idős) és a rossz (betegséget mímelő, „léhűtő”) koldusokat, és a közpolitikai válasz (támogatás vagy büntetés) nagyrészt attól függött, hogy egy adott embert melyik kategóriába soroltak.

Mária Terézia 1775-ös koldusrendelete megkülönböztette azokat a koldusokat, akik a szülőhelyükön koldultak és azokat, akik nem. A külföldi koldulást büntették (ide tartoztak azok is, akik dolgozhattak volna). A koldusokat összeírták és a „nem odavalókat” visszaküldték lakóhelyükre. Egy 1879-es a csavargásról és a koldulásról szóló rendelet szerint háromnál több koldus nem koldulhatott együtt, ahogyan 16 éven aluli személlyel sem lehetett kéregetni. Nem volt szabad nyitva álló házba belépni, valamint betegséget színleli.

Az 1913-as dologházi törvény tette le hazánkban a közveszélyes munkakerülés fogalmának alapjait, és ebbe a kategóriába tartoznak a koldusok is. A dologházak állítólagos célja az volt, hogy javítsa a kolduló és csavargó emberek erkölcsét.

Fontos még megemlíteni az 1927-es egri normát, amely a koldulás szociális jellegű megközelítését képviselte. Ezt a rendszert egy egri szerzetesrend dolgozta ki azzal a céllal, hogy, az emberek ne a koldusoknak, hanem a szerzetesrendnek adjanak pénzt, ami egyben szociális intézményként ellátta a koldusokat.

Az államszocializmus alatt egy 1968-as kormányrendelet tette büntethetővé a koldulást, azonban tudunk olyan esetről is, amikor az idősebb koldusokat nem állították elő, hanem szociális intézményekbe vitték.

A rendszerváltás után a szabálysértési törvény, illetve egy 1999-eskormányrendelt alapvetően megengedte a koldulást, csupán két változatát – a gyerekkel való koldulást és a zaklató koldulást – tiltották. A 2000-es évek közepén több települési önkormányzat is elkezdett lépéseket tenni a koldulás szigorúbb szabályozása érdekében, és számos város belvárosából ki akarták tiltani a koldulást, illetve olyan helyeket jelöltek ki, ahol még némán sem lehetett koldulni. Ilyen volt például Kaposvár, Pécs és Szeged. Ugyanebben az időben Budapesten az MDF nyújtott be közgyűlési előterjesztést a koldulással kapcsolatban, többek között a Váci utcában és a várnegyedben kívánták tiltani ezt a tevékenységet. Ezt a tervezetet leszavazták, de ezzel együtt Demszky Gábor akkori polgármester kérése az volt a felelős minisztériumhoz, hogy ezt a kérdést országos szinten szabályozzák. 2006-ban a XIII. kerület vezetett be olyan szabályozást, amely többek között megtiltotta az önkormányzat tulajdonában álló területeken a koldulást, a kéregetést, a szórólap-osztást, az ablakmosást piros lámpánál és a hírlapárusítást reggel 6 és este 10 óra között, valamint betiltotta az úgynevezett közterületi kempingezést, és a lakhely és ideiglenes szálláshely létesítését a kerület tulajdonában álló közterületeken.

Ezek ellen a rendeletek ellen civil tiltakozás is kialakult. A kaposvári és szegedi rendelettel kapcsolatban a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) és a Menhely Alapítvány közös beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, míg a fővárosi és XIII. kerületi rendelet ellen A Város Mindenkié elődje, Az Utca Embere önkéntes hálózat is több alkalommal tiltakozott.

2007-ben Rogán Antal azzal kampányolt, hogy „fellép a hajléktalanok ellen”, felszámolja a „hajléktalanszigeteket”, amelyek a „bűnözés melegágyai”, és előterjesztésben javasolta a koldulás általános tiltását és az „ideiglenes szálláshely létesítésének” a kriminalizálását. Végül Az Utca Embere demonstrációjának kilátásba helyezése hatására (a tervezett tiltakozásról még a képviselő-testület ülése előtti este beszámolt az egyik esti híradó) a polgármester elállt ettől a szándékától, tárgyalt az aktivistákkal, és végül egy olyan rendeletet fogadott csak el, ami a koldulás tekintetében nem volt szigorúbb, mint az országos szabályozás.

2011-ben a TASZ ismét az Alkotmánybírósághoz fordult a néma koldulást (és a guberálást) tiltó helyi rendeletek miatt.

2012 óta a koldulást egységesen a szabálysértési törvény szabályozza, mely szerint a néma koldulás nem tiltott, azonban szabálysértést követ el, aki „gyermekkorú személy társaságában koldul”, vagy „közterületen vagy nyilvános helyen, olyan módon koldul, hogy a járókelőket, illetve a nyilvános helyen jelenlévőket pénz átadása céljából leszólítja, továbbá az is, aki házról házra, illetve lakásról lakásra járva kéreget” (185. §). A Város Mindenkiéhez eljutó információk alapján úgy tűnik, hogy a gyakorlatban a rendőrség gyakran olyan – némán, a járókelőket nem leszólító módon – kéregető embereket is megbüntet, akik a hatályos jogszabályok alapján nem követnek el semmilyen szabálysértést.

Hány embert büntetnek meg koldulás miatt?

Közérdekű adatigénylésünkből kiderül, hogy 2014-ben összesen 5475 eljárás indult koldulás miatt. Az eljárások 4,37%-a gyermekkel való koldulásért és 87,62%-a nyilvános helyen leszólítás miatt indult. Arányaiban a legtöbb eljárás Budapesten indult, de gyakori a koldulással szembeni hatósági fellépés Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, Vas és Szabolcs megyében is. Budapesten belül a legtöbb büntetést a XI., VI. és VIII. kerületben szabták ki. A legtöbben helyszíni bírságot kapnak, de több alkalommal szabtak ki elzárást is koldulás miatt.

A Város Mindenkié álláspontja szerint a néma koldulást semmilyen körülmények között sem szabad tiltani. Minden embernek lehetősége kell, hogy legyen arra, hogy embertársaitól segítséget kérjen. Az erőszakos, másokat megfélemlítő koldulást ugyanakkor mi is elfogadhatatlannak tartjuk, és nem tartjuk elfogadhatónak azt sem, ha valaki arra kényszerül, hogy a gyermekével együtt kolduljon. Elítéljük továbbá a „koldusmaffiát”, mint a kényszerítés és kizsákmányolás egyik formáját, ugyanakkor a jelenség visszaszorításához nem tartjuk elegendőnek a hatósági fellépést: az állam feladata, hogy biztosítsa, senki ne kerüljön olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amivel másik ily módon vissza tudnak élni.

A koldulást valójában úgy lehetne jelentősen visszaszorítani Magyarországon, ha a jóléti támogatások és a szociális szolgáltatatások biztosítanák, hogy senki ne kényszerüljön arra , hogy másoktól a nyilvánosság előtt kérjen segítséget – akár másokat leszólítva, akár csendben, akár gyerekkel, akár gyerek nélkül.

A fotó 2007-ben, az V. kerületi koldusrendelet elleni tüntetésen készült.