Gál Andrea vagyok és egy Borsod megyei kis faluból származom. Édesapámat nagyon korán, 3 éves koromban elvesztettem, így anyu egyedül nevelt engem és az egy évvel idősebb bátyámat. Az általános iskola után Pestre kerültem, Csepelre, a Magyar Szövő és Gyapjúfonó Gyárba. Azóta gyakorlatilag Pesten élek.

Vajda Zoltán vagyok. Egy teljesen átlagos, hétköznapi családból származom, egy Somogy megyei kis faluból.

A szüleim munkások voltak, és ezt azért szeretem kihangsúlyozni, mert a szó klasszikus értelmében voltak munkások, nem pedig munkavállalók. (Az ő szüleik viszont még parasztok voltak, így elmondhatom, hogy igazi munkás-paraszt családból jöttem.) Az általános iskolában jó tanulónak számítottam, a 4-es átlagot mindig hoztam. Igaz, a magatartásommal a tanáraim nem mindig voltak megelégedve, de hát ki tehet róla, hogy órákon muszáj volt a másikat hátba verdesni vagy szünetekben egymást elverni.

Elkezdődött, igen! Nagyon vártuk, szeptemberben, az új tanévben kezdtük az AVM angol kezdő nyelvtanfolyamát. Négy tanárnőnk volt: Judit, Anna, Emese és Juli. Az időpont-egyeztetés miatt Emese és Juli kevesebbet jöttek, de Judit és Anna, hogy mint két angyalka próbál a semmi nyelvtudással rendelkező kollégáimmal együtt megtanítani bennünket legalább alapfokon az angol nyelvre. Hangosan mondjuk a szavakat, tanuljuk a számokat, mondatszerkezeteket, nyelvtan, kérdésekre a válasz, tagadás stb.

December 18-án délután 6 órakor voltam egy találkozón a Deák téren a MigSzol csoporttal és erről szeretnék egy pár sort írni. Ott voltunk a Deák téren az ún. Csend Körei rendezvényen: a szobornál úgy 10-15-en körbe álltunk egy csomó mécsest plakátokkal a kezünkben és megemlékeztünk a menekültekről, akik táborokban szenvednek, be vannak börtönözve vagy menekülés közben éri őket a baj. Két beszéd volt, az egyik magyarul a másik angolul, amit egy 5 perces csend követett.

Kissé hideg volt és a rendezők mindannyiunkat meghívtak egy meleg italra. Lementünk a közelben lévő Szervita téri Irish Pubba  és ott volt lehetőségünk megismerkedni. Miután mindenki rendelt, amit akart, sorban bemutatkoztunk - én mint AVM-tag és bevándorló. Persze mindenki angolul és én is. Voltak Afganisztánból többen, Koszovóból, Afrikából, egy hölgy volt Kanadából, aki megtapasztalta a migráns életet gyerekkorában, amikor kivándorolt Hollandiából Kanadába. Egy úr az USÁ-ból és persze egy pár fiatal magyar, egy hölgy Finnországból, aki szociális munkás.

Miután bemutatkoztunk, én elkezdtem beszélgetni egy fiatallal a Helsinki Bizottságból: ő magyar és ismeri az AVM-et - volt is nálunk mint Utcajogász régen. Vele társalogtam és egy magyar lánnyal, aki magyartanár a bicskei táborban. Szépen elbeszélgettünk az AVM-ről, a tevékenységeinkről és persze az ő problémáikról is. Nagyon érdekes dolgokat tudtam meg a menekültekről és jól esett ez a beszélgetés.

2013. december 20.                                                                                                         Pap János

Azt mondják a hitetlen emberek, hogy nincs csoda. Akkor mesélek én a CSODÁRÓL, ami van, ami létezik, ami a legváratlanabb helyzetben, a legváratlanabb időben mutatkozik meg. Mesélek én a CSODÁRÓL, a sok rosszat megélt, gyökereimben csalódott, hitetlen ember. Mesélek én a CSODÁRÓL, aki már nem tudott hinni még saját magában sem, aki hosszú-hosszú évek keserű tapasztalatai révén elvesztett mindent reményt, ami célt, akaratot adott volna az élete alakításához, alakulásához.

Nem sokára 22 éve vagyunk hajléktalanok férjemmel. A kezdetektől fogva nagyon sok kudarc ért bennünket... attól kezdve, hogy ezt az életmódot először meg kellett tanulni élni, túlélni. Normális, emberi, dolgos hétköznapokból csöppentünk teljesen váratlanul ebbe a kényszerű életvitelbe, ami mindkettőnknél előbb egy válással (az én részemről súlyosabb okok miatt), majd munkahely megszűnésével, albérlet elvesztésével indult. Az egyik legnehezebb környezetből (Borsod megyéből) jöttünk Budapestre, egy munkahellyel bíró, emberibb élet reményében.