Lovas István, az mno.hu újságírója pár hete e-mailt ír A Város Mindenkiének az amerikai sátorrombolásokról szóló cikk kapcsán: "Legyen olyan szíves válaszolni arra, hogy elítélik-e egyértelműen a cikkben leírt és a videókra felvett brutális eljárást amerikai otthontalanok ellen, illetve hogy nem ítélik el, vagy hogy nem kívánják kommentálni." A Város Mindenkié a következőt válaszolta: „Országtól függetlenül elítélünk minden elhelyezés nélküli kilakoltatást, kunyhóbontást, és általában a hatósági erőszakot, mert ezek nem kínálnak valódi megoldásokat. Egyetértünk az NLCHP-val abban, hogy megfizethető lakhatási lehetőségeket kell biztosítani. Az USA-ban számos olyan bizonyítottan jól, hatékonyan működő lakhatási program van - Elsőként Lakhatás programok és szociális bérlakás programok - amelyet a szövetségi és állami szintű kormányok támogathatnának, ráadásul sokkal kevesebbe is kerülnek mint a kriminalizáció. Természetesen az nem jó, ha emberek sátrakban vagy az utcán élnek, de a megoldás nem ezeknek a sátraknak az erőszakos eltüntetése alternatív lakhatási megoldás nélkül, hanem a lakhatás biztosítása.” Ezek után megjelent egy olyan cikk, amiben az AVM lényegében mint amerikai ügynökszervezet szerepel. Az AVM egyik hajléktalan aktivistáját megihlette az eset, és az ügy kapcsán így fogalmazta meg véleményét.

Nekem tetszik a pápák azon hozzáállása – amit egyik kedves katolikus barátunktól hallottunk – hogy semmit sem ítélnek el, hanem a pozitív megoldásokat támogatják. Ha elítélsz valamit, az önmagában is egy negatív cselekvés: „Aki kardot ránt az kard által vész.” A mostani esettől függetlenül a jövőben gondolkozhatnánk abban is, hogy aki olyanokat ír nekünk, hogy „Legyen olyan szíves válaszolni arra, hogy elítélik-e egyértelműen a cikkben leírt és a videókra felvett brutális eljárást amerikai otthontalanok ellen, illetve hogy nem ítélik el, vagy hogy nem kívánják kommentálni”, annak azt válaszoljuk, hogy nem ezt tesszük, sem nem azt tesszük, hanem mi a pozitív megoldásokat támogatjuk. Mi kommunikálni szeretnénk az ellenünk (hajléktalan emberek ellen) támadókkal, ami – ha elutasítjuk őket – megnehezül.

Mi nem akarunk hátrányokat okozni azoknak, akiket a szánalmas lakhatási körülményeink haragra gerjesztenek. Szívesen költözünk jobban kinéző helyekre. Az efféle megoldás csak azért jött létre a világban, mert a nyomorunkban ez a legjobb, amit el tudtunk érni. Az efféle kunyhótáborokban gyakran sokkal emberségesebbek a körülmények, mint a fenyegetésekkel kényszerített intézményekben, és hogy attól, hogy valaki szegény, hogy nincs pénze, attól még ugyanolyan értékes ember, mint akit a jólétben zavar a másik nyomorúsága.

Az elutasításuk helyett tisztelettel megkérdezem a sátorrombolókat, hogy a számomra elérhető egyetlen vagy legjobb hely helyett (ami annyira zavarta a bontókat, hogy kirohantak ellene), most milyen helyen haljak meg szerintük? Nekem ugyanúgy kell az élettér és életlehetőség, amit most elvettek tőlem. Mivel nem anyagi dúskálásom miatt költöztem sátortáborba – nyilván nincs pénzem a megszüntetett élettér helyett jobbat találni – a létezésem továbbra is zavarni fogja azokat, akik a pénz hatalmával élnek, és azt követelik tőlem, hogy pénzen biztosítható körülmények közé tegyem magamat, mert különben elgáncsolnak. Ha megölnek is engem, a nyomorom nem fog eltűnni, és ha nem én leszek nyomorban, a helyembe előbb-utóbb ő kerül.

Amíg a nyomor létezik, mindenkit elér. A nyomort az uralmi berendezkedés okozta, vagyis az, hogy pénzen lehet ételt venni és lakhatást, és hogy az ember egyéb tevékenységgel nem tudja megszerezni azt, amire az életéhez szüksége van. Ha megtámadjuk a nyomorultakat (akár Amerikában a sátraik elbontásával, akár Budapesten börtönnel/pénzbírsággal fenyegetve), sosem fogjuk megszüntetni a nyomort, és azt, ami ezt a nyomor kitermelte (ami zavarja a bontókat).

A támadás, az elítélés annak az uralkodós, a másik ember életéhez feltételt szabó viselkedési módnak az eszköze, ami maga létrehozza a nyomort, és az ellene való fellépést is. A bontásoknak, erőszaknak nem örülök én sem, de én a nyomor ellen vagyok, én azt szeretném eltüntetni. Az agresszió táplálja a nyomort, és emiatt én nem alkalmazom az agressziót, és nem utasítom el az agresszorokat sem (Mahatma Gandhi elvei szerint). Az engem érő támadás nem indít engem elutasításra/agresszióra. Én nem vagyok a másik ellen, én a nyomor ellen vagyok, mindegy, hogy kié ez a nyomor.

A nyomort jóléttel lehet eltüntetni. Elutasítással, agresszióval nem, a nyomorultak megbüntetésével, és megsemmisítésével sem! Ezért én nem utasítom el az agresszióval fellépőket. Persze nem fogadom el a viselkedésüket jónak és követendőnek sem. Én egyedül az erre adható válaszokat utasítom el, vagyis azt, hogy csak abból lehetne választani, hogy elfogadom vagy elutasítom-e az agressziót (mert mindkét választási lehetőség az agresszió válasza). Itt a választás nem a nyomor és a jólét szintjén van feltéve, hanem az agresszió szintjén. Bármelyiket választod, az agresszív viselkedés lesz, ami maga létre is hozta a nyomort. Én erre mondok nemet, a pozitív viselkedés támogatásával, és a pozitív cselekvéssel. Én a saját jó megoldásaimat követem!

Röviden: nem ítélem el az agresszor újságírót, de magam nem kívánok úgy élni, ahogy ő. Inkább élek fizikai nyomorban, de tudatos önbecsüléssel. Nem támadom meg a nálam jobb anyagi körülmények között élőt, de magamat sem árulom el.

2014. május 24.                                                                                                                                             „gat”