2014. január 23-án részt vettem a Magyar Szegénységellenes Hálózat által meghirdetett Fókuszcsoport találkozón, ahol egy nemzetközi kutatás kapcsán a magyarországi szegénység és egészség összefüggéseit beszéltük át. Nagyon érdekes csapat állt össze, voltak Budapestről különböző helyzetben élő, dolgozó, nem dolgozó, aktivista hajléktalan emberek, nehéz lakhatási körülmények között élő, vidéki városból érkező civilek, szociális munkások, közmunkások... tehát nagyon vegyes csoport.
A találkozást levezető moderátor elmondta, hogy a jelenlegi kutatás kb. 1 évet vesz igénybe, de utána minden résztvevő érdeklődőnek elküldik a kutatás eredményét. Mindenki kitöltött egy kérdőívet, amely a munkahelyről (vagy munkanélküliség idejéről), az egészségi állapotról, (illetve annak kezeléséről, segély, egyéb támogatás igénybevételének lehetőségeiről) és a különböző jövedelmekről (gyermekek utáni támogatás, alkalmi munka, segélyezés valamilyen formája) szólt.
Aztán elkezdődtek azok a kérdések, amire válaszokat adtunk az ország minden részéről, minden élethelyzetből. Így derült ki, hogy az önkormányzati segélyrendszerek még véletlen sem egységesen működnek az országban. A hozzájutási lehetőségek erősen megoszlanak a különböző önkormányzatok között. Ami viszont sajnos közös, hogy a segélykérelmek különböző ürüggyel való hátráltatása mindenütt megtalálható. Néha olyan ürügyekkel küldik el a kérelmezőt újabb és újabb adatok igazolásáért, egyéb papírokért, ami egyértelműen arra utal, hogy igyekeznek megnehezíteni a kérelmező helyzetét, hátha megunja az utánajárást. (És sajnos, akad aki fel is adja, unja az aktatologatást.)
A munkaügyi hivatalokhoz kapcsolódó segélyek (együttműködéses pecsétek évi 4 alkalommal, valamint a munkába állási, illetve aktív korúak segélyezése) mindenhol körülményes. Itt tudtam meg, hogy nemcsak a Fővárosi Önkormányzat Hajléktalan Irodája, hanem más önkormányzati segélyező helyek is keresnek és időnként találnak okot a segélyből való kizárásra, elutasításra, megszüntetésre. Szomorú tény, hogy országosan nehezítik a hivatalos szervek a szegények, rászorulók helyzetét. Szó volt arról is, hogy az ügyintézők nem egy esetben lekezelően, megalázóan beszélnek az ügyféllel.
A gyermekes anyák elmondták, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, ha egyedülállóként nevelik gyermeküket, mert a gyermekek után járó támogatásokat csak végszükség esetén adják.
Győrből volt egy olyan lakhatással rendelkező hölgy, aki nem is olyan régen még szociális gondozóként dolgozott az öregek otthonában és egyik percről a másikra esett ki a munkából. Felvettek új dolgozót, azt ő tanította be és amikor már önálló munkára volt képes az új ember, ezt a hölgyet elküldték, mondván, fiatalítják a csoportot (elmúlt 50 éves). Fél évig kapta a munkanélküli segélyt aztán kezdte a szokásos munkaügyi együttműködéses, filléres segélyezési rendszert, amiből képtelen megélni, rezsit fizetni, stb. (egyedülálló, szülei, testvérei, férje, gyermeke nincs, éppen ezért bármikor mobilizálható volt a korábbi munkahelyén). Számtalanszor kényszerült olyan alkalmi munkát felvállalni, amit nem fizetnek meg rendesen, de minden fillérre szüksége van.
Minden jelenlévő beszélt arról, hogy egészségi állapotuk miatt gyógyszeres vagy egyéb – nem szokványos – kezelésre szükségük lenne, de erre támogatást nem tudnak szerezni. Így vagy telik gyógyszerekre, vagy nem. Volt olyan részt vevő (többek között én is), aki évek óta nem tudja megvenni gyógyszereit, mert olyan kicsi a támogatás, hogy a különbségre – amit az igénylőnek kell megfizetni – nincs elég pénze. Egységesen egyetértett minden jelenlévő, hogy ma Magyarországon a szociális rendszer rendkívül kritikus állapotban van.
2014. január 27. Lakatosné Jutka
