Csuhai Ágnes
Ismeretlen VIII. osztályos tanuló: Nemzetünkért
Legyünk hát végre független nemzet
ezt kívánja, s fegyvert fog a népünk.
Eltiporjuk, ki velünk nem ért egyet
Mert eddig csak más országnak éltünk.
Vérzik a föld, ágyú dörren
Gépkocsik s tankok száguldanak
Az uránium is föllázadt a földben
mert eddig más hordta el azt.
Jogosan harcol a mi nemzedékünk,
függetlenséget s új kormányt követel.
Önfeláldozóan harcolnak miértünk
s így célukat biztosan érik el.
Harcoljunk hát, fegyverünk is van!
s mellettünk áll a világ.
Tudják, hogy nálunk szabadságharc van
s megvédjük a magyarok javát.
Harcoljunk hát a hazáért
Nemzetünk szabadságáért
Nem hiába folyik drága vérünk,
de ettől kezdve jól fog élni népünk!
Nemzetünkért tegyük meg e lépést,
Képzeletben látom szép jövőnket.
Az ellenségnek tegyük fel a kérdést:
Szovjet! Miért bántasz minket?
IX. sz, ált. iskola.
Misetics Bálint
Bibó István fogalmazványa egy demokratikus szocialista társadalomról (részlet)
“aki a magyar forradalom s a leverését követő ellenállás valóságával egy kicsit kapcsolatba került, annak meg kellett éreznie, még ha nem is akarta bevallani, hogy a század egyik legizgalmasabb szocialista kísérletének az indulása volt az, amit a szovjet tankok szétlőttek" (Bibó István)
Pap János
Dutka Ákos: Ember és magyar
Ady kérdezte sorsa éjjelén:
Lehet-e az ember, ember és magyar?
Feleltek ti bátor, szent fiúk
Lássuk: A világ most velünk mit akar?
Vagyunk egy szálig elszánt emberek
Kiket tiporni tovább nem lehet
Ha kell még én is veletek halok
Ha engedtek Ti szent fiatalok.
Öt nap, s öt véres szörnyű éjszaka
A csillagokba írta szent nevetek.
Köszönöm néktek drága, szet fiúk,
hogy visszaadtátok a csüggedő hitet
S a barikádok hunyó szent sugarainál
Adynak kiáltsuk szabadon ma már
Mit az ég falára vérrel írtatok
Emberek vagyunk, újra magyarok.
Kolompár Kálmánné Magdi
Zelk Zoltán: Feltámadás
Úgy vonaglanak szavaim, mint Budapest kövein
a haldoklók, s oly formátlanok, mint a magyar ifjak
és munkások szétroncsolt holtteste. De lehet-e most
másként szólnom? Én nem tudok. Én nem tudok mást,
csak sikoltani. Felsikoltani az egekre és leborulni
a világ legnagyobb hősei, a mai magyar ifjak előtt.
Ó, magyar ifjúság, s ti város peremének meggyalázott
drága népe, hozzátok könyörgök: oldozzatok fel bűneimtől
és fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, a lelkem
már régen a tiétek. Isten áldjon benneteket, ti élők,
s Isten veletek, ti holtak, kiknek véréből leszen a feltámadás.
Oláh Katus és Papp Gazsi
Angyal István önvallomása (részlet)
Október 24-én arra a felvetésre, hogy Magyarországon vége a kommunizmusnak, így felelt: „Kijelentettem, hogy ő rosszul látja a dolgot, mert itt éppen a kommunisták, a szocializmus eszméivel fűtött és azon nevelkedett fiatalok mozdultak meg a szocializmus eltorzításával, eltorzítóival szemben, tehát most lesz csak igazán szocializmus Magyarországon.”
Fetter Jánosné Bernadett
Derzsi Sándor: Bármit is mond Kádár
Bármit is mond Kádár, egy az igaz szó csak:
Nem vagyunk fasiszták, sem reakciósak!
Választást akarunk, szabadot és tisztát,
s kik nem ezt akarják, azok a fasiszták!
Ki az igazsággal! Ne csűrjék-csavarják,
kik a bukott rendszert menteni akarják.
Legvadabb fasizmus itt a vörös járom,
mely nyakunkon akar ülni mindenáron.
Ahol csak egy párt van, ha vörös, ha zöld is,
biz az mind fasiszta, bárminő színt ölt is.
S épp, mivel nem vagyunk semmiképp fasiszták,
választást akarunk! Szabadot és tisztát!
Erdőhegyi Márta
Faludy György: 1956, te csillag
A terrible beauty is born
(Yeats)
Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában,
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán,
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt; szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek,
péntek: még több vér, tankok, a Ligetnél
az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a „szörnyű
szépség” most nálunk is megszületik,
hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán,
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány,
ölelkezés az Írószövetségben,
mert csomagolnak s indulnak haza,
feltépett sínek és torlaszok: fölöttük
a szabadság liliom–illata,
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen; bármi
történjék is, boldogság, hogy megértem,
és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör, ködön; talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján,
és szombat: a hajnalban csupa reménység,
estére tudni: nyakunkon a kés,
a keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés,
mentünk a kétszázezerrel; nem bírnék
több börtönt és ha nem is jön velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem,
akkor is hazám, ha távol lesz tőlem,
eddig sem ápolt s ha más föld takar
mit számít az? s mit számít, ha fiam majd
dad–nek is szólít és nem lesz magyar?
Mi elmaradt, azt húsz vagy száz év múlva
az ifjúságtól mind visszakapom:
ők látják majd, hogy az előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason.
Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék,
sem múltam nem vagy, sem történelem,
de lényem egy kioperálhatatlan
darabja, testrész, ki jöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt,
melynek nincs korlátja: — életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
meg örömet; mindig te fogtál kézen
ha botladoztam, magasra emeltél
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen,
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
a nehéz út oly könnyű volt veled!
Oly régesrégen sütsz fehér hajamra,
ragyogj sokáig még sírom felett.
Fekete Nagy Miklós
Vidonyi János: Fel, sztrájkra fel!
Fel, sztrájkra fel!
Ez most a fegyver!
Gyáva bitang,
Ki munkába áll!
Kinek kard nem jut,
Ma sztrájkkal felel,
S szabadságunkért
Bátran síkra száll!
Fel, sztrájkra fel!
Ez most a fegyver!
Míg zsoldos csizma
Tapod a Hazán,
Míg hóhér bitang
Szuronyt döf belénk,
Magyar kéz nem nyúl
Szerszám után!
Fel, sztrájkra fel!
Ez most a fegyver!
Rabszolgasorsot
Tovább nem tűrünk!
Zászlónkat többé
Már meg nem hajtjuk:
A zsarnokoknak
Sztrájkkal felelünk.
Munkába akkor,
Csak akkor állunk,
Ha majd miénk lesz
Harcunkért a bér,
Ha majd szent ügyünk:
Szent Forradalmunk
Béklyókat törve
Győztes véget ér!
1956. október 28.
Zsefle Zsuzsanna Jutka
Örkény István: Fohász Budapestért
Ki itt születtem és mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest!
Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy, mint a többi, egy város a városok között. Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamosokon és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni nem lehet csak... Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból barrikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni is lehet!
A kerek világon, minden térképen és glóbuszon, ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl, Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest, minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest.
Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest, Budapest; és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában és dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest!
Igazság, 1956. november 2. 3. 1.
Sebály Betti
József Attila: Alkalmi vers a szocializmus állásáról
Ignotusnak
1
Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.
2
Ahogy fölvetem boldog szememet,
mind följebb oszlanak az egek
s egyszerre elém suhannak itt
gólyákként lengő szavaid,
te hamvadthajú öreg.
És mint a tájon - mosolygok rajtad.
3
Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.
4
Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.
5
A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat muló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.
Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és
azért a szerető tévedés.
S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
hogy’ köt hálót szellő faleveleken.
6
Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég.
Az alkony a felhőn fésű...
Ülünk együtt, mint kedves és fia...
A fűben gyepként sarjad a sötét.
A homály pamutlombjai ingnak.
S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag.
1934. augusztus eleje
