New York-i lakhatási aktivisták szimpátiatüntetésre készülnek Brooklyn Sunset Park nevű negyedében, a 46. utcában. A résztvevők a 2010-ben kezdődött lakbérsztrájk résztvevői mellett állnak ki és az ott lakók lakáskörülményeinek javítását követelik.
A lakbérsztrájk egy olyan érdekérvényesítő eszköz, amelynek segítségével a rossz állapotban lévő épületek bérlői többek között rá tudják kényszeríteni a tulajdonost arra, hogy a befizetett bérleti díjat valóban az épület fenntartására költse. Noha manapság Magyarországon nem nagyon hallunk lakbérsztrájkokról, az 1900-as évek elején Budapesten kétszáz épület lakói tagadták meg a lakbér fizetését azért, hogy tiltakozzanak az lakbéruzsora ellen és a lakások tarthatatlan állapota miatt. Gyáni Gábor történész Bérkaszárnya és nyomortelep című könyve szerint 180 esetben sikerült is valamilyen megegyezést kötni a tulajdonosokkal, és „csak” 11 épületben voltak kilakoltatások a sztrájk következményeként. Kassák Lajos Angyalföld című művében nagyon érzékletesen számol be egy budapesti lakbérsztrájkról ugyanebben az időszakban.
New Yorkban a lakbérsztrájk a lakhatási érdekvédelem régóta bevett módszere. Virágkorát az 1900-as évek elején, valamint az 1960-as években élte. Az amerikai történelem legnagyobb és leghosszabb lakbérsztrájkja 1975-ben volt a Co-op City nevű lakótelepen Bronxban. A telepet az 1960-as években építették, és ma is a világ legnagyobb szövetkezeti lakásokból álló komplexuma. A szövetkezeti lakások lényege, hogy az épület a lakók közös tulajdonában van, és a lakásokat határozatlan ideig egyfajta részvényesként használják, miközben havi (meglehetősen alacsony) karbantartási díjat fizetnek. Ha egy lakó el akarja adni a lakását, akkor ezt csak meghatározott áron teheti. Ennek a korlátozásnak az a célja, hogy a lakások megfizethetőek maradjanak és ne váljon belőlük nagy profitot hozó árucikk.
1975-ben a Co-op City lakóinak közös hitele (amiből anno az építést finanszírozták) bedőlt és az állam, amely átvette a telep irányítását, radikálisan meg akarta növelni a havonta befizetendő karbantartási díjakat. A lakók elfogadhatatlannak tartották a magas díjakat és sztrájkra léptek, amelynek során több, mint egy évig nem fizettek „lakbért” (a be nem fizetett lakbért egy külön számlán gyűjtötték, amelyet csak akkor terveztek megnyitni, amikor megszülettek a számukra is elfogadható lakhatási feltételek). A sztrájkolóknak hosszas küzdelem után sikerült egyességet kötni az állammal, amelynek során befizettek egy nagyobb összeget (amit a telep fejlesztésére kellett fordítani), és cserébe megkapták a lakóközösség igazgatásának és annak a jogát, hogy saját maguk állapítsák meg a karbantartási díjakat.
Noha a Sunset Parkban folyó lakbérsztrájk körülményei kissé eltérnek, a résztvevő nagyon sokat tanultak a Co-op City-ben szerzett tapasztalatokból (volt, aki az 1975-ös sztrájkolók közül közvetlenül is tanácsokkal látta el őket). Brooklynban a szervezkedés 2010-ben kezdődött összesen három olyan épületben, amelyeknek ugyanaz a férfi a tulajdonosa. Az épületek nagyon rossz állapotban voltak: télen sokszor nem volt fűtés és meleg víz, a tetők beáztak, a pincében hegyekben állt a szemét, rágcsálók és élősködők lepték el a lakásokat. Az épületek Brooklyn egy nagyon szegény negyedében vannak, a lakók nagy része papír nélküli bevándorló, túlnyomórészt spanyolajkú és ázsiai. A lakbérsztrájkot az épületben régóta élő több spanyolajkú nő indította, melyhez aztán egyre többen csatlakoztak. A média figyelmét 2012-ben keltette fel a tiltakozás, amikor az Occupy Sunset Park és más lakhatási mozgalmak aktivistái csatlakoztak a sztrájkolókhoz és segítettek nekik abban, hogy az üzenetük eljusson a nyilvánosság felé.
Az épülettel kapcsolatos első bírósági tárgyalás 2012 őszén volt, amikor a bíró úgy döntött, hogy a ház tulajdonosa nem tudja az ingatlant megfelelően fenntartani (a férfinek sok más épület is a tulajdonában áll, melyeket szintén nem tart karban, ezért is került rá New York legrosszabb főbérlőjének listájára), így azt egy ún. befogadó szervezetnek adta át. Ennek a szervezetnek a feladata, hogy az épületek állapotát feljavítsa, hogy azután új tulajdonost lehessen keresni (árverezés útján).
A bírósági döntés után lakók addig nem akartak elállni a lakbérsztrájktól, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy a befogadó cég megfelelően végzi a dolgát. Erre volt is okuk, hiszen a cég hónapokon keresztül nem jelent meg, és csak az utóbbi hónapokban kezdett el javításokat végezni (közben a városi önkormányzat is kirendelt munkásokat, például a 7 konténernyi szemét elszállítására, amit az egyik ház pincéjéből szedtek össze). Az utóbbi hónapokban néhány látványos változás is bekövetkezett az épületeken (részben a lakók saját munkájának, és részben a város és a befogadó szervezet beavatkozásának eredményeként): eltávolították a pincéből a mérgező azbesztet, új kerítést szereltek fel, kifestették az épületek külsejét. A szivárgó csöveket és beázó fürdőszobákat elkezdték felújítani, és nemsokára új ajtókat és egy kaputelefon rendszert is fel fognak szerelni. Ez már mind hatalmas eredménynek számít az évtizedes elhanyagoltság után és a lakók az utóbbi hónapokban el is kezdték újra a fizetni a lakbért a befogadó szervezetnek.
A lakókat számos civil szervezet támogatja jogi tanácsokkal, közösségszervezéssel, és a média megszervezésével. Ennek ellenére, a hosszú évek során nagyon sok nehézséggel kellett megküzdeni a lakbérsztrájk szervezőinek és résztvevőinek. A tulajdonos nagyon sokszor erőszakos módszerekkel próbálta behajtani a pénzt (egy ügy bíróságra is került, amikor a házfelügyelő fizikailag bántalmazta az egyik lakót). A városi önkormányzat is nagyon nehezen reagált a lakók kéréseire annak ellenére, hogy a háztulajdonos ismerten rossz gazda (a lakók egyszer átmenetileg elfoglalták a kerület helyi képviselőjének az irodáját is, hogy felhívják a figyelmét helyzetükre). A helyi közösség megszervezése sem ment mindig könnyen: át kellett hidalni az etnikai és nyelvi különbségeket és sok lakó félt bekapcsolódni a sztrájkba, mert attól tartottak, hogy papírok nélküli bevándorlók lévén retorzió éri őket, ha „hangoskodnak”. Kezdetben nagyon nehéz volt a lakókat bevonni mind a lakbérsztrájkba, mind a lakók egyesületébe, ami időközben megalakult és hivatalosan is képviseli őket. Vannak ideológiai különbségek is a szervezők között: van, aki számára az a prioritás, hogy az alapvető javításokat elvégezzék az épületen, míg mások hosszú távú célokat tűztek ki és szeretnék, ha a lakók vehetnék át az épületek igazgatását és működtetését. Noha a két cél nem összeegyeztethetetlen, rövidtávon sokszor nem mindegy, hogy a sztrájkolók melyiket részesítik előnyben és milyen egyezségeket hajlandóak megkötni.
A Sunset Parkban folyó lakbérsztrájk nagyon jó példája annak, hogy kitartó munkával és közösségi összefogással el lehet érni jelentős változásokat az emberek lakáskörülményeiben. Noha a tiltakozók szerint az épületek még messze vannak a teljesen megfelelő állapotoktól, a brooklyni példa jó inspiráció lehet mindazoknak, akik vagy önkormányzati vagy magánlakásban élnek bérlőként és úgy érzik, hogy tehetetlenek a tulajdonosokkal szemben.
Forrás és további információ:
Brooklyn women make their building theirs
2013. május 14. Udvarhelyi Tessza
