A Város Mindenkié csoport delegált egy éve a tapasztalati szakértő képzésre, hogy fejlesszem a képességeimet. A terepgyakorlatra az AVM-es ismeretségem révén jutottam be a minisztériumba, ahol azt mondták, hogy egy komoly középtávú stratégia kidolgozásában számítanak a tapasztalataimra. Tereptanárommal hetente kétszer konzultáltunk és javaslatokat adtam le az AVM tagok segítségével.
 
A média szinte azonnal felkapta a szenzációnak számító hírt, miszerint egy hajléktalan segíti a kormány munkáját. A média jelenlétében – de csak akkor – még államtitkárral vagy helyettessel is találkoztam.
 
A média hírnévnek köszönhetően február elsejei dátummal a hó második felében fel is vettek az NCSSZI-be. Furcsa mód a felvételemet az államtitkár sajtófőnöke intézte.

A szerződésben a következő feladatokkal bíztak meg: tapasztalati szakértőként közreműködök iskolai programban, lakhatással kapcsolatos kormányzati intézkedések előkészítésében és a hajléktalan stratégia munkacsoportjaiban. A szerződésem aláírásától kezdve semmilyen utasítást nem kaptam, igaz azt sem tudtam, hogy ki a főnököm. Számítógép, telefon használatról szó sem volt. Iskolába nem hívtak és a munkacsoportok felállásáról még azóta sincs szó.
 
Pár hét múlva a netről informálódtam egy NEFMI-s tervezetről. Olyan túlélőpontok létrehozásáról, melyekbe kényszerrel is be lehet vinni utcán élő hajléktalan embereket. Ekkor jutott eszembe, hogy csak nem kis Baracskákat akarnak létrehozni a demokratikus kormány szociális ügyekkel foglalkozó tagjai? Az AVM tiltakozott a tervezet ellen, de máig nem kapott választ. 

Engem viszont behívtak az NCSSZI-be, ahol figyelmeztettek, hogy el kell válnunk egymástól, ha az AVM még egyszer hasonló dolgot követ el a kormány ellen. Jelezték azt is, hogy az én feladatom a minisztérium érdekeit védeni az AVM-ben, de ezt azóta sem értem. Nekem, mint tapasztalati szakértőnek a hajléktalan emberek érdekeit kell tolmácsolnom a döntéshozók felé, ahogy ez a Tapiszakik kódexébe le is lett írva.
 
Ettől kezdve csak nőtt az elkeseredettségem, amiben segített a hajléktalan emberek önkormányzati szinten történő egyre fokozatosabb kriminalizálása. Érzéseimet az AVM blogjára tettük, amit a média pillanatok alatt megtalált és közölt is. 
 
Ezt követően szélsebesen felmondott az NCSSZI. Ugyan a levél kézbesítése előtt kiderült a munkahelyem és a főnököm kiléte, de ez már nem befolyásolta a kirúgásomat. Pedig még egy konkrét munkát is elvégeztem. Ebből is megtapasztalhattam, hogy a minisztériumon belül nem tudja a bal kéz, mit tesz a jobb.
 
Nem hiszem, hogy a döntéshozók a tapasztalataimra lettek volna kíváncsiak, inkább a médiának és a választóknak akartak megfelelni. A döntéshozók az ellenkezést nem bírják elviselni, én pedig a rendészeti intézkedésekre nem tudok bólogatni. Megkönnyebbültem, hogy nem kell azoknak dolgoznom, akik a sorstársaimat börtönbe akarják zárni, mert szegények. Továbbra is jelezni kívánom, hogy nem az emberek erőszakos eltakarítása a megoldás, hanem a lakhatási gondok felszámolása és a mélyszegénység megszüntetése.
 
LAKHATÁST, NE ZAKLATÁST!

2011. június 24.                                                                                                     Balog Gyula