2011. június 9-én a New York-i Husz János templomban megnéztem a Hellter Shelter című előadást, amely a New York-i Theater of the Oppressed (Elnyomottak színháza) és a templom színházi társulatának közös produkciója. Az előadás az elnyomottak színházának módszertanán alapult, amely a társadalmi színház Brazíliában kifejlesztett változata. Lényege, hogy a társadalom kirekesztett tagjainak problémáira a színház segítségével hívja fel a figyelmet és az elnyomott közösség, valamint a közönség aktív bevonásával segíti a problémák fel és elismerését, majd lehetőleg rendszerszintű megoldását.

A Hellter Shelter című előadást egy kb. tíz főből álló amatőr társulat játszotta, melynek tagjai mindannyian megtapasztalták a hajléktalanságot. A tagok többsége jelenleg is hajléktalanszállón vagy köztéren él, de van közöttük olyan is, akinek sikerült támogatott lakhatásba kerülni. Az előadás témája a New York-i hajléktan-szállókon uralkodó állapotok és bánásmód. A viszonylag kiterjedt szociális ellátás és a „szálláshoz való jog” hivatalos elismerése ellenére a New York-i hajléktalan embereknek sajnos sok esetben a budapestihez hasonló negatív tapasztalataik vannak.

Az előadás első felében egymást követő jelenetekben mutatták be a társulat tagjainak személyes történeteit. Egy jelenetben hosszú sor áll egy éjjeli menedékhely előtt. Miközben a legtöbb sorban állót elutasítják, és a következdő – éjféli – beengedésre rendelik vissza, néhány olyan ügyfelet, akik jóban vannak a biztonsági őrökkel vagy a szociális munkással, soron kívül beengednek. Ez sokakat felháborít. Egy másik jelenetben egy transznemű hajléktalan próbál bejutni egy férfiszállóra, de mindig elutasítják, mert a számítógépes rendszer nőként tartja számon. Egy harmadikban, egy éjjeli menedékhely zsúfolt termében az egyik bentlakó ellopja egy társa sapkáját, aminek verekedés lesz a vége. A teremfelügyelő mindeközben alszik, és miután felriad, éppen azt a férfit teszi felelőssé a helyzetért, akit ártatlanul megvertek. A sérült férfi ezután egy egyházi szállóra próbál bejutni, ahol a felvételi interjú során a következő három kérdést teszik fel neki: 1. Van-e valamilyem függősége (pl. kábítószer, alkohol, gyógyszer)? 2. Van-e valamilyen mentális problémája? 3. Hisz-e Jézus Krisztusban? Miután a férfi mindhárom kérdésre nemmel válaszol, a szociális munkás közli vele, hogy nem tudja felvenni, mert a szervezetnek teljesítenie kell egy bizonyos kvótát a legsebezhetőbb célcsoport ellátása terén, és ő egyik kritériumnak sem felel meg. Az előadás egyik utolsó jelenetében egy ügyfél a szálló szociális munkásánál tesz panaszt a szobájában hemzsegő élősködőkkel kapcsolatban (poloska, rüh), de a szálló alkalmazottja tagadja, hogy ilyen probléma előfordulna az intézményben. Az előadást a társulat tagjainak mindennapi életéről készített videófelvételei színesítették. 

Az előadás második felében a társulat a közönség felé fordult és a játékvezető arra kérte a közönség tagjait, hogy fogalmazzák a jelenetekben felvetett problémákat. A közönség többek között a tiszteletlen és lekezelő bánásmódot, a rossz fizikai körülményeket, az egymás közötti erőszakot és a szabadságjogok korlátozását emelte ki. Ezután a játékvezető arra kérte a közönség tagjait, hogy próbáljanak megoldási lehetőségeket találni a különböző helyzetekre. Akinek volt valamilyen ötlete, felvette az adott jelenetben megjelenő hajléktalan ember szerepét és a helyzetet az új forgatókönyv szerint eljátszották, majd a közönség közösen elemezte, hogy mennyire bizonyult jónak a javasolt megoldás.

Az egyik legérdekesebb megoldási javaslat a „verekedős” jelenetre született, ahol az önkéntes jelentkező elővette a telefonját és felvette nemcsak a verekedést, de azt is, ahogyan az áldozatot a teremfelügyelő elküldi az intézményből. A felvétel elkészítésével nemcsak kényelmetlen helyzetbe hozta a felügyelőt, de a felvétel később dokumentációként is felhasználható az áldozat igazának bizonyításakor. Többen hangsúlyozták a hajléktalan emberek közötti kommunikációt, aminek segítségével fontos és esetenként életmentő információkhoz lehet hozzájutni, valamint szóba került az összefogás és csoportos fellépés is mint a panaszok megfogalmazásának és az érdekek érvényesítésének egyik legalkalmasabb módja.

2011. június 9.                                                                                         Udvarhelyi Tessza