Erdőhegyi Márta vagyok, évek óta lakásszegénysében élek. Laktam albérletben, átmeneti szállón, sátorban, most pedig szociális bérlakásban élek, és A Város Mindenkié hajléktalan és lakásszegénységben élő emberek érdekvédelmi csoportjának tagja vagyok. Azt gondolom, hogy az emberek büntetése nem megoldás.
Azt gondolom, hogy megfelelő lakhatáshoz kellene inkább segíteni az embereket, nem pedig megbüntetni őket azért, mert nincs ilyenük.
Azt gondolom, hogy érthető, ha nem akar egy hajléktalan ember beköltözni olyan szállókra, ahol hemzsegnek a különböző élősködő állatok; ahol nincs egy saját tere, mert jó esetben mondjuk 3-4 ágyas szobában lakik, és nem olyan helyiségben, ahol 10-en-20-an vagy akár kétszázan is alszanak együtt.
Azt gondolom, hogy azért jó is az, hogy vannak ezek a helyek, mert sokaknak nyújtanak fedelet és biztonságot, segítséget, de tartósabb és méltóbb megoldások kellenek a hajléktalanság megszüntetéséhez.
Azt gondolom, hogy azzal, hogy eltüntetik az utcán élő embereket szem elől, attól még nem oldódik meg az az alapvető probléma, hogy nincs megfelelő lakhatása több tízezer embernek.
Mert igazából az utcán élő emberek képviselik azokat a hajléktalanságban élő embereket is, akiknek a problémái nincsenek szem előtt, akik fapadon, hajléktalanszállón kénytelenek élni. Az utcai hajléktalanság mutatja meg, mi történik az emberek lakhatásával, és ettől a járókelőknek megesik a szívük a látható embereken.
De azok az emberek nem látszanak, akik bár meg tudnak fürdeni, van tiszta ruhájuk, de közben megfertőződnek ágyi poloskával, ruha-, fej- és egyéb tetvekkel, rühvel, ami kemény döntés elé állítja őket. Maradnak a szállón, vagy kiköltöznek, mert nem szeretnék a családjukat, barátaikat, munkatársaikat megfertőzni. Sokan dolgozni sem járnak ezek miatt a problémák miatt, sőt, a szállóról sem mennek ki. Ha kiköltöznek, akkor jó eséllyel sohasem kerülnek ki ebből a helyzetből, de legalább tiszta a lelkiismeretük.
Természetesnek tűnik az embernek az, ha otthon kimegy a konyhába, kivesz a kredencből egy poharat és iszik egy pohár üdítőt a hűtőből vagy éppen leül az ebédlőasztalhoz enni.
De mikor az ember egy szobában van összezárva még 4 emberrel, akik már alszanak esetleg, mert éppen nem támadnak a vérszívók, és reggel menni kell dolgozni, akkor nem gyújt villanyt, nem kapargatja ki az ebéd maradékát (ha volt) a tányérból, nem kevergeti meg a kakaóját, mert az mást esetleg zavar. Nem élhet magánéletet. Szerelmi életre sincs igazán lehetőség.
Az a szomorú, hogy azokhoz nem jut el az utcán élő hajléktalan emberek arcának látványa, akik ténylegesen tudnának tenni, mert aki helikopterrel és magánrepülővel jár, az nem sétálgat a különböző aluljárókban, nem beszélget velük, hogy miért vannak ott, mi történt velük. Tény, hogy elképesztően tönkre tudnak menni egyesek, de a helyzetükre az lenne megoldás, ha büntetés helyett inkább méltó lakhatáshoz jutnának.
A munka fontosságát szokták még hangsúlyozni a törvényhozók. Én is támogatom, hogy kapjanak munkalehetőséget az emberek, hogy legyen miből talpra állni, de mi van a lakhatásukkal az első időszakban? Vajon tényleg elég a közérdekű munkával kereshető pénz arra, hogy fenn tudjon tartani magának valaki egy méltó lakhatást? Nyilvánvaló, hogy nem.
És mi van azokkal, akiket az egészségi állapota miatt nem tudnak foglalkoztatni? Velük mi lesz? A hajlott hátú bácsival? A járókeretes felnőtt férfival? A nővel, akinek vizelettartási problémája van? Akinek nincsen elég nyugdíja ahhoz, hogy egy ténylegesen megfizethető, jó lakhatást biztosítson, de dolgozni már nem tud sajnos, mert neki is segítségre van szüksége? Pedig lehet, hogy az addigi életét végig dolgozta. Nekik is inkább segítségre lenne szükségük, nem pedig büntetésre.
És vannak olyan személyek is, akiknek a létfenntartásuk az utca. Ha az adott területről elkerülnek, ahol kapnak enni, inni, meg amire nekik szükségük van, akkor miből fognak megélni?
Én azt gondolom, hogy van megoldás ezekre a problémákra, csak tenni kell még érte.
Vannak lehetőségek, csak több akarat és jó szándék és segítségre van szükség még azoktól, akiknek valóban van hatalmuk tenni! Én bizalmat szavaztam ezeknek az embereknek, akik most hatalmon vannak, és ezért cserébe a segítségüket és nem pedig a bírálatukat, büntetésüket kérem.
Én szerencsére kaptam egy lehetőséget a kilépésre a hajléktalanságból, de nem az államtól, hanem az Utcáról Lakásba! Egyesülettől. Most egy szociális alapon kiadott bérlakásban lakhatok, és dolgozom, hogy fenn tudjam tartani magamat. Ha még mindig szállón vagy sátorban élnék, ez sokkal nehezebb lenne.
Én elmondhatom magamról, hogy éltem átmeneti szállón és sátorban; takarítottam aluljáróban a lakhatással rendelkező és a hajléktalan emberek után is, tanultam azért, hogy én is tudjak segíteni másoknak; és szeretnék továbbra is segíteni az embereknek, mert minden ember értékes, és nagyon fontos. A Város Mindenkié!
Fotó: Csoszó Gabriella
