Csurika Mária vagyok, 17 éve hajléktalan. A hat és fél éves fiammal azért kerültünk az utcára, mert az exférjem ránk akarta gyújtani a házat, miután többször is bántalmazott minket, és én közöltem vele, hogy el akarok válni. Összesen 7 évet éltünk együtt a férjemmel, a gyereket és engem is fizikailag bántalmazott, a gyereket kékre-zöldre verte, engem fojtogatott.
Mivel a rendőrség azt mondta, hogy amíg vér nem folyik, nem segít, így fordultam segítségért a dunaújvárosi Családsegítőhöz, ahol mint kiderült az lett volna a segítség, hogy elveszik a gyereket, mert szegény lettem és nem volt hol laknunk. Amikor elmenekültünk a férjemtől, akkor a lakhatásomat és a munkámat is elvesztettem. De akkor is úgy gondoltam, hogy a gyermekem és az én biztonságom mindennél többet ér.
Amikor a családsegítő el akarta venni a gyereket tőlem, nem hagytam, bujkáltam, ez volt az első időszak, amikor az utcán kellett aludnunk a gyerekkel, mivel az apukám sem állt ki mellettünk és nem segített, nem engedte, hogy hozzájuk költözzek a gyerekkel. Azt mondta, hogy menjek vissza a férjemhez. Mivel a gyerek hiperaktív, csak Budapesten volt megfelelő iskola a számára, ezért feljöttünk ide.
Az albérlet tulajdonosa, ahol laktunk, szexuálisan akart bántalmazni, én ellenálltam és kidobtam a szobámból. Ezért ő másnap kidobott minket az albérletből, így kerültünk ismét utcára. Az utcáról végül Anyaotthonba kerültünk.
Ha lett volna akkor szociális bérlakás, akkor nem kellett volna intézményes ellátásban élnünk, ami az államnak sokkal többe került. Ahogyan ma is az a probléma, hogy ezeket a pénzeket nem szociális bérlakásokra fordítják.
Ott van a sok üresen álló ingatlan, amit hátrányos helyzetű, és mélyszegénységben élő embereknek lehetne odaadni. Ha törvénybe lenne foglalva a lakhatáshoz való jog, akkor a sok bántalmazott nő és gyerek nem kényszerülne arra hogy a bántalmazóval maradjon vagy Anyaotthonban éljen.
Ha az állam gondoskodna arról, hogy ezek a nők biztonságban élhessenek, akkor kevesebb áldozata lenne a családon belüli erőszaknak, és kevesebb áldozatra kéne ma is emlékeznünk.
Fotó: Várady István
