A Józsefvárosi Önkormányzat legújabb lakásgazdálkodási lépése, hogy fennmaradó lakásállományának legalább felét (több mint 2000 lakást) a következő években privatizálni akarja. Az előterjesztés teljesen nyíltan kifejti, hogy a cél az önkormányzati tulajdonú lakásállomány minél gyorsabb csökkentése. Ennek lehetséges módjait sorra veszi, és arra a következtetésre jut, hogy a lakásoktól való megszabadulás leghatékonyabb módja, ha azokat kedvezményes áron eladják a jelenlegi bérlőknek. Valahonnan ismerős ez a modell, nem…? A rendszerváltást követő masszív lakásprivatizáció pont ezt a logikát követte, és ennek káros következményei ma világosan látszanak, amint azt mára egykori támogatói is elismerték.
Szintén hasonlóan a ’90-s évek elején végigsöprő lakásprivatizációs hullámhoz, ez az intézkedés várhatóan népszerű lesz a lakosság körében. Számukra úgy tűnhet, hogy a magántulajdonszerzés a stabil lakhatás biztosításának egyetlen módja. Ez érthető reakció akkor, ha évek óta zajlanak és egyre szaporodnak az önkormányzati bérlakásokból történő kilakoltatások (Józsefvárosban különösen), szinte lehetetlen új szerződést kapni önkormányzati bérlakásra, és akinek mégis sikerül, az csak egy-két éves határozott idejű szerződést kap, azt is szinte teljesíthetetlen feltételekkel (nagy volumenű felújítási kötelezettség, sok év helyben lakás stb.). Mindeközben megfizethető albérlethez jutni lehetetlen. Ennek ellenére rengeteg ember számára csapda lehet a magántulajdonú lakás és össztársadalmilag is nagyon káros, ha tovább csökken az önkormányzati bérlakások száma.
Az elfogadott javaslat szerint a lakások eladása melletti legfőbb érv az, hogy azok fenntartása, felújítása túl sokba kerülne az önkormányzatnak, ezért azt ezentúl a leendő magántulajdonosokra akarja hárítani. Ez az érvelés azonban legalább három szempontból problémás: 1) teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy az önkormányzati bérlők többségének nagyon szerények az anyagi körülményei, ezért nem fogják tudni ezeket a házakat felújítani, amik így csak egyre rosszabb állapotba fognak kerülni; 2) vállalhatatlan javaslatnak tartjuk, hogy a bérlők fizessék meg az önkormányzat évtizedes mulasztásait a lakásai karbantartásával kapcsolatban, ők is és mi is pont ezekre a költségekre fizettük be az adónkat az elmúlt évtizedekben; és 3) ha a kerület vezetése számára látványos beruházások helyett prioritás lett volna lakásállománya karbantartása és a lakásszegénységben élők támogatása, illetve ha a kerületet és az országot is kormányzó párt olyan törvényeket javasolna, amelyek támogatják a szociális bérlakás állomány bővítését, akkor rögtön lenne erre is pénz.
Mindennek tükrében különösen álságos, hogy a rendelettervezet többek között azzal indokolja a tömeges privatizációt, hogy „a lakáspiaci folyamatok alakulását figyelemmel kísérve, az önkormányzatnak különös gondot kell fordítania a rossz jövedelmi viszonyok, nehezebb lakhatási feltételek között élők lakhatásának olyan megoldásara amely színvonalasabb, méltóbb körülményeket biztosítanak részükre.” Ez a lakosság nyilvánvaló félrevezetése, hiszen attól még, hogy magántulajdonba kerülnek a lakások, nem lesznek jobbak a körülmények, hiszen pusztán ettől a lakóknak nem lesz pénzük fenntartásra, sokan közülük feltehetőleg el fognak adósodni az egyszeri vásárlás nyomán. A várható felújítási költséget maga a rendelet is több milliárd forintra becsli.
Az intézkedés igazságtalanságát az alábbi feltételek súlyosbítják:
Akinek hátraléka van, az nem veheti meg a lakást, márpedig feltételezhetően sokan vannak így. Már csak azért is, mert a szóban forgó kerületrészben indult Magdolna Negyed Program III házait eleve úgy jelölték ki, hogy azokban a lakók több, mint 80%-ának volt akkor hátraléka. Adósságrendezési programot azóta sem indítottak.
Azok járnak jobban, akiknek nagy értékű lakása van, hiszen ők nagyobb összeget takarítanak meg a kedvezményes ár révén. A lakáselosztás egyenlőtlenségei miatt pedig az értékesebb lakásokban jellemzően a kevésbé rászorulók élnek.
A tervezett tömeges privatizáció nemcsak diszkriminálja a szegényebb jelenlegi bérlőket és ellehetetleníti a lakhatásukat, hanem komoly össztársadalmi károkat is okoz. Ha kevesebb bérlakás van, illetve kevesebb köztulajdonban lévő lakás van, akkor tovább szűkül azoknak a lakásoknak a - már most is, Európai viszonylatban is nagyon szűk – köre, amelyekben kisebb keresetű emberek lakhatnának.
A köztulajdonban lévő lakások privatizációja tovább mélyíti a társadalmi rétegek közti szakadékot: akik jól járnak, azok aránytalanul nagy vagyonhoz jutnak, a legtöbben viszont rosszul járnak: vagy azért, mert (például hátralékuk miatt) nem veheti majd meg a lakást, vagy ha meg is tudják venni, nem fogják tudni karbantartani. A rendelet azonban a privatizáción túl további káros intézkedéseket is tartogat. A tisztán önkormányzati tulajdonú bérlakások 10%-át le akarják bontani és nincs szó helyettük új bérlakások építéséről. Az üres lakásoktól pedig, ahelyett, hogy lakásszegénységgel küzdő embereknek, családoknak adnák ki, árverezéssel akar megszabadulni a kerület. Márpedig ha folytatódik a hátralékosok kilakoltatása, akkor egyre több üres lakás lesz.
A mostani privatizációs javaslat tehát nemcsak formailag idézi a rendszerváltás utáni nagy lakásprivatizációs hullámot, hanem tágabban is ugyanannak a mechanizmusnak a következménye. A központi kormányzat a rendszerváltás óta egyre több költséges feladatot delegál az önkormányzatoknak, anélkül, hogy a feladatok mellé forrásokat biztosítana. A lakásállomány fenntartása is egy ilyen feladat, ami emiatt csak költségként jelenik meg az önkormányzatok szemében – mind a fizikai fenntartás, mind a bérlők szociális támogatása miatt. Ezért a nyers gazdasági logikából teljesen ésszerű módon következik a lakásállomány eladása, a bérlők kiszorítása. Csakhogy nem ez az egyetlen lehetséges logika. A Város Mindenkié csoport meggyőződése szerint politikai kérdés, hogy az önkormányzat hajlandó-e pénzt költeni a rengeteg, és egyre több lakásszegénységben élő kerületi lakos lakhatási helyzetének javítására.
