A közelmúltban nagy figyelmet kapott Magyarországon a lakhatás ügye. Ehhez egyrészt a ugrásszerűen megnőtt kamatú devizahitelek okozta súlyos nehézségek, másrészt a hajléktalan emberek egyre durvább, immár felvállalt közpolitikává váló kriminalizációja vezetett. A magyar kormány azonban az erősödő nyomás ellenére sem tett mindezidáig érdemi lépéseket a felszínre kerülő problémák tényleges orvoslása irányában. A magyar lakáspolitikai intézményrendszer súlyos elégtelenségeket mutat, így nem képes mérsékelni a lakhatási szegénységet.
A magyar lakáspolitika jellemzője és egyben alapvető hiányossága, hogy nélkülözi a stratégiai tervezést. A kormánynak nincs átfogó, koherens lakhatási stratégiája, amely az egyes célokat, intézkedéseket és szabályokat egymással összehangoltan határozná meg és mindezek alapján osztaná fel a rendelkezésre álló erőforrásokat. A területnek nincsen megfelelő felhatalmazással és erőforrásokkal rendelkező felelőse (így állhat elő az az abszurd helyzet is, hogy a hajléktalansággal kapcsolatos döntések részben a Belügyminisztériumban születnek), a szabályozás és az intézményrendszer átláthatatlan és koordinálatlan. Így rendszerszintű megoldások helyett elkülönült, gyakran csak tűzoltásra alkalmas intézkedések, illetve kisebb léptékű, olykor csak kísérleti jellegű programok születnek, amelyek önmagukban akkor sem tudják a lakhatási problémákat érzékelhetően mérsékelni, ha saját kereteik között egyébként hatásosnak bizonyulnak.
Az is komoly szerkezeti probléma, hogy a jogszabályi környezet nem rögzít olyan állami/önkormányzati kötelezettségeket, amelyek garantálhatnák az állampolgárok emberhez méltó lakhatását. Magyarország alaptörvénye mindössze azt mondja ki, hogy az állam törekszik az emberhez méltó lakhatás feltételeinek megteremtésére, valamint a hajléktalan emberek számára szállás biztosítására. És az alacsonyabb szintű jogszabályok sem rögzített elégséges kötelezettségeket a lakhatással kapcsolatban. Nincsenek jogszabályba foglalt előírások a szociális bérlakások minimálisan fenntartandó arányára vonatkozóan, és hiányoznak a még meglévő bérlakások kiutalásának szempontjait meghatározó rendelkezések. A legtöbb, lakhatásal összefüggő szolgáltatás biztosítása csak a nagyobb települések számára kötelező feladat, és számukra is csak minimális kötelezettségeket írnak elő a jogszabályok. Ilyen például a szállás biztosítása, de ez is csak akkor, ha ennek hiánya a rászoruló életét, testi épségét veszélyezteti, vagy az adósságkezelési szolgáltatás működtetése. Azonban még ezeknek az ellátásoknak a minimálisan elvárt kiterjedtségét, illetve színvonalát sem határozzák meg pontosan a jogszabályok.
A magyar lakáspolitika láthatóan elégtelen a lakhatáshoz való jog biztosításához. A létező lakáspolitikai eszközrendszer szerkezete torz – egyrészt a lakásszegénység megelőzése helyett elsősorban a tűzoltást szolgálja, másrészt a lakásszegénységben élő emberek helyett főként a középosztályt támogatja. A magyarországi lakások 89%-át tulajdonosai lakják, az állami/önkormányzati, illetve a magántulajdonú bérlakások aránya mindössze 3-3%. Ez a tulajdoni szerkezet az egyenlőtlenség irányába hat és gátolja a lakhatási szegénység mérséklését, a magyar lakáspolitika azonban nem foganatosít olyan intézkedéseket, amelyek ennek módosítására irányulnának. 2012-ben szerint a teljes magyar lakásállomány 11%-a állt kihasználatlanul. Ezek az ingatlanok jó alapot képezhetnének a lakhatási gondokkal küzdők támogatásához, a teljes lecsúszás megelőzéséhez, a magyar kormányok azonban ezidáig nem tettek érdemi lépéseket ezek megfelelő hasznosítsására. A gyakorlat ehelyett az állami/önkormányzati tulajdonú bérlakások kiárusítása, illetve a karbantartás elmulasztásából fakadó drasztikus állapotromlás.
Mindezek következménye a magyar társadalom mintegy 1/3-át érintő lakhatási szegénység. 2012-ben 300.000 lakás komfortfokozata volt alacsonyabb a 21. századi Európában elvárható összkomfortos színvonalnál. A nemzetközi standardok alapján 160.000 lakás számít zsúfoltnak. A teljes lakásállomány 70%-a elavult energetikai szempontból. A lakhatási költségekkel összefüggő eladósodottság aggasztó méreteket ölt: 2012-ben 110.000 háztartásnak volt 90 napon túli lakáshitel hátraléka, a rezsiköltségekkel ideje elmaradó háztartások száma pedig elérte a 600.000-et. A lakhatás költségei messze nincsenek arányban a háztartások jövedelmeivel, így az átlagos és alacsony jövedelmű családoknak komoly nehézséget okoz a lakásfenntartás. E költségek aránya a magyar háztartások kiadásain belül 2012-ben átlagosan 27% volt, ami európai összehasonlításban is magasnak mondható. Az alacsonyabb jövedelműek körében ezek az arányok még rosszabbul alakulnak, egyrészt az érintettek alacsony háztartási bevételei, másrészt rosszabb minőségű és energiahatékonyságú otthonaik miatt.
Így nem meglepő, hogy egyre szélesebb rétegek lakhatása válik bizonytalanná és egyre többeket fenyeget a hajléktalanság. Emberek ezrei élnek Magyarország utcáin, a fedél nélkül élő emberek és a lakás fogalmába nem sorolható, építményben élők száma a 2011-es népszámlálás szerint 17 ezer fő. További 11.000 ember él hajléktalanszállókon. Valódi kivezető utak (pl. megfizethető bérlakások, hozzáférhető albérlettámogatás, „elsőként lakhatást” programok) hiányában az érintettek számára csak a tömegszállások, a rejtőzködés és a legújabb, kriminalizáló jogszabályok nyomán a büntetés marad kilátásul.
A közpénzek jelenlegi elosztása azonban ahelyett, hogy kompenzálná, fenntartja a lakhatással kapcsolatos egyenlőtlenségeket. 2012-ben az összes lakhatással összefüggő állami kiadás 81%-a a középosztály lakhatásának támogatását szolgálta és mindössze 19%-a jutott a társadalom alsó jövedelmi ötödéhez. Emellett az elmúlt néhány évben a magyar kormány számos olyan általános intézkedést hozott, amelyek növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket, például az egykulcsos jövedelemadó bevezetése, a szociális és munkaügyi ellátások csökkentése, illetve jogosultsági feltételeik szigorítása. Ezek hatására az alacsonyabb jövedelmű háztartások kiadásaiban tovább nőtt a lakásfenntartási költségek aránya.
Egyes társadalmi csoportok különösen veszélyeztetettek a lakhatási szegénység tekintetében. Ilyen mindenekelőtt a nők csoportja, akik ezen a téren is hátrányokat szenvednek el a férfiakhoz képest. A magyar nők még mindig kb. 16%-os jövedelemhátrányban vannak a férfiakhoz képest, ezért számukra a lakásfenntartás is nagyobb nehézségekkel jár. A bántalmazott nők helyzete különösen aggasztó: noha az Európa Tanács ajánlása szerint egy 10 milliós országnak kb. 1000 krízis szálláshelyet kellene fenntartania számukra, hazánkban e férőhelyek száma 92 és ezek közül egyetlen egy sem felel meg a vonatkozó nemzetközi előírásoknak. Emiatt nagyon sok nő válik hajléktalanná azért, mert elmenekül bántalmazó hozzátartozójától, de még többen vannak azok a nők, akik épp a hajléktalanság fenyegetése miatt tűrik tovább a bántalmazást otthonukban.
A gyermekkel igénybe vehető szálláshelyek száma mindössze 4000 körüli, ezért ezekbe az intézményekbe nehéz bekerülni. A jogszabályok nem nyújtanak semmilyen többlet védelmet a gyermeket nevelő nők számára, így ha lakhatásuk bizonytalanná válik, az a gyermek állami gondozásba vételének veszélyével is együtt jár, noha a jogszabályok tiltják, hogy gyermeket pusztán anyagi okból kiemeljenek a családjából. Ezekben a helyzetekben a szociális és gyermekjóléti intézményrendszer gyakran nem képes megelőzni a szélsőséges következményeket. Ha pedig egy nő hajléktalanná válik, akkor különösen kiszolgáltatott helyzetbe kerül: a köztereken az erőszak különböző formái érik, a hajléktalanszállókon azonban nagyon kevés a nők számára hozzáférhető hely (a fővárosban 3 női éjjeli menedékhely működik, 193 férőhellyel). A magyar nők lakhatási biztonságát a nemek közötti egyenlőtlenségekre érzékeny intézményrendszer kialakításával, többlet védelemmel, a meglévő jogszabályok megfelelő alkalmazásával és megelőző intézmények működtetésével, illetve mindezek összehangolásával lehetne biztosítani.
Az átlagnál sokkal rosszabb lakáskörülmények között él továbbá magyar roma népesség: 8% él romos lakásban, 52% küzd valamilyen hátralékkal, a roma háztartások zsúfoltabbak az országos átlagnál, 1/3-ukban nincs vezetékes víz, ugyanennyien nincsenek bekapcsolva a szennyvízcsatorna hálózatba. A roma lakosság jelentős része elkülönülten él az ország mintegy 750 roma telepén, többnyire a közintézményektől és a munkahelyektől távol, elfogadhatatlan lakáskörülmények között. A magyar kormányok legfeljebb kisléptékű kirakatprogramokkal próbálják ezeket a telepeket csinosítgatni, ezek a zárványprojektek azonban nem alkalmasak az ott élők lakáskörülményeinek érdemi javítására. A lakhatási szegénység etnikai koncentrációja elleni hatékony fellépés ehelyett stratégiai tervezést, célzott anyagi ráfordításokat, de mindenekelőtt valódi politikai elköteleződést kívánna.
Dósa Mariann, A Város Mindenkié
A cikk német változata az an.schlage című lap februári számában jelent meg.
