A “filmes alcsoport” egy találkozó kéthetenként, amit A Város Mindenkiéről készülő dokumentumfilm miatt kezdtünk el. Azt terveztük, hogy itt az AVM tagjai, meg a filmet készítő ZPOK médiaműhely fogja a filmet megbeszélni. De rövid idő alatt valami nehezebben megfogható közösségi folyamat lett belőle.
Vacsorázunk.
Leülünk, és megeszünk valamit, amit többnyire én egyedül, vagy az AVM egyik-másik hajléktalanságban érintett tagjával közösen főztünk. És közben hétköznapi dolgokról beszélgetünk, ahogy vacsora fölött szokott az ember.
Aki akar, az mond valamit, más meg nem. Sokan vannak úgy, hogy nem szívesen válaszolnak arra a kérdésre, hogy mi van velük. De amikor az étel fölött elindul valami spontán beszélgetés, akkor a hallgatagabb emberekből is előbukkan ez-az.
Nehéz ilyenkor kivonni magunkat a másik ember a hatása alól. Ott ül veled szemben, ugyanazt esszük, közel vagyunk, és ilyenkor amit az ember elárul magáról, azt mindannyian átéljük valamennyire. Általában nevetünk, ha nehéz dolgok is jönnek elő. Márpedig többnyire azok. De ezek a nevetések felszabadítóak annak is, aki a saját baját megosztotta. Mert érzi, hogy itt nincs helye udvariaskodásnak.
Számomra a filmezés egyik kulcsa itt van. Az, hogy történik valami előre nem látható, és mindannyiunk számára élményszerű dolog azok között, akikről a film szól, meg akik a filmet készítik. Itt tárul fel igazából az emberi élet legizgalmasabb, legfontosabb titka. Hogy mi a közünk egymáshoz.
Amiről Habony nem is álmodhat
Mondhatjuk, hogy a mai társadalmak szerint nem sok közünk van. Úgy vagyunk berendezve, mintha a társadalom tagjai egymástól teljesen független lények lennének. Én gazdag leszek, te szegény, ez így jó nekem, mert nem zavar, hogy te szenvedsz. Ha megloplak és te hagyod, akkor ügyetlen voltál, megérdemled, hogy szarul jársz, én pedig nem osztozom a szenvedésedben.
Az AVM, és még sok más kísérlet szembe megy ezzel az elgondolással. Az AVM működésének az érzelmi motorja az, hogy mindegy melyikünkkel történik baj, akkor is mindannyian átéljük.
Az AVM-ben szerint a világot megváltoztatni a közösség képes. De mi is az a közösség, miért kell ez ahhoz, hogy a világ megváltozzon, hogyan működik, és egyáltalán miért jobb ez, mint egy ibizai nyaralás? Erről szól az AVM-film.
Az AVM rettentően szerteágazó történethalmaza
Egy éve jártam már az AVM-be, amikor elkezdtük a filmes alcsoportot. Ott eddig még soha nem filmeztünk, nincs köztünk kamera, ami elválasztana, hanem vacsora van, ami összehoz.
Ez a közelség kell ahhoz, hogy a film számára lehetőség nyíljon. Hosszú út vezet oda, amíg az emberek között igazi bizalom alakul ki, ez még inkább így van, amikor egy csoport fogad be egy kamerát, meg a mögötte álló stábot. És aztán még több idő kell, amíg oda eljutunk, hogy közös kép kialakuljon bennünk arról, hogy mi történjék a kamera előtt. Azok a szereplők tudnak hitelesek lenni, akik biztosak benne, hogy jó az, amit a filmen csinálnak. Ezeket a szerepeket meg kell találjuk, és meg kell róla győzzük egymást.
Az AVM-filmben sokkal többről van szó, mint egy-egy emberről, itt egy csoport élő, mozgó, folyamatosan változó történetekben van benne önmagával, meg a körülötte lévő világgal. És mi, a stáb ebből a rettentően szerteágazó történethalmazból megpróbáljuk kiválasztani azt a pár elemet, amivel a csoport egész világa megmutatható. Sőt, sokkal többet szeretnénk, azt, hogy a mai Magyarország is felderengjen abból, amit az AVM ma csinál.
Ezt előre, jelenetenként megtervezni nem lehet. Viszont van valami, ami segít. Az a csodás, semmi máshoz nem fogható folyamat, ami két ember között történik, vagy ami egy csoportban történik, az tudja szervezni a filmezés folyamatát is. Olyan helyzetek alakulnak ki, amire néha azt mondjuk, hogy ilyet elképzelni, vagy megrendezni lehetetlen lett volna.
A film csak egy bizonyíték rá, hogy ez létezik. Hogy ahol kettő vagy több ember szeretettel fordul egymáshoz, ahol tisztességes szándékok uralkodnak, ott mindig olyasmi történik, amire az egyes ember önmagában nem képes.
Ezért szoktunk együtt vacsorázni.
És végül egy apró adalék. A 12. kerületben van egy őstermelői piac, ahol az alapanyagokat vásárolom a főzésekhez. Itt egy idő után a Zsámberger család felajánlotta, hogy ne fizessek a zöldségekért, amiket ők hoznak, mert szeretnének hozzájárulni valamivel az ügyhöz. Amikor ilyenek történnek, az ember azt érzi, hogy jó úton jár.
Bihari László
A film a Norvég Civil Támogatási Alap támogatásával valósul meg
A szerző a ZPOK médiaműhely tagja
Fotó: Halász László
