Stefaitsné Bosch Erzsébet vagyok, 3 gyermekes édesanyja. Házasságom nyolc és fél év után ment tönkre, egy kislányról gondoskodtunk nagyon nehéz körülmények között. Sajnos a közös házunkra elmaradások halmozódtak, először tönkrement a fűtésrendszer, amit nem tudtuk megcsináltatni, majd eladósodtunk egyéb közüzemi díjakkal is.

Válóperünk lefolyása alatt egyeztünk meg a férjemmel, hogy közös kislányunkat édesanyámhoz adjuk ideiglenes gondozásra, mert bár én maradtam a közös házban, ellenben sem fűtés, sem villany nem volt, gyermekünket nem akartuk kitenni ezen hiányosságok velejáróinak.

Válóper után hosszú idő múlva ismerkedtem meg a barátommal, aki udvarolni járt hozzám. Ebből a kapcsolatból újra babát vártam, azonban a volt férjemmel közös házat el kellett adnunk így várandósan utcára kerültem volna, ha nem kapok segítséget. Anyukám segítségével közösen a család, elmentünk albérletbe, majd úgy döntöttünk a barátommal, hogy közös életünket megalapozzuk, ezért barátom édesapjához kerültünk a közös kislányunkkal.

Ez a kapcsolatom is tönkrement barátom alkoholista, munkakerülő életvitele miatt. Kislányommal kerestem segítséget. Elmentem az illetékes gyámhivatalhoz, elmondtam gondjaimat, mire azt az ígéretet kaptam, hogy segítenek akár anyaotthonba, akár Családok Átmeneti Otthonába bejuttatni.

Amikor visszamentem a gyámhivatalba megérdeklődni, hogy sikerült-e valamilyen megoldást találni, közölték velem, a kislányomat ideiglenes hatályú elhelyezés alá veszik, és jobban járok, ha kimegyek az irodából, mert már találtak nevelőszülőt és nem fáj annyira, ha nem látom, amikor elviszik a kislányomat.

Gyermekem Albertirsára került, én pedig megtapasztaltam a hajléktalanságot, mert ma Magyarországon egyetlen út a bajba jutott családoknak, hogy a gyermeket – törvény ellenére – szegénységük, illetve lakhatási gondjaik miatt kiemelik a családból, a szülőket pedig a hajléktalanellátó rendszerbe kényszerítik. Itt elindultam munkát keresni, hogy mielőbb rendezni tudjam magam és gyermekeim sorsát, azonban ekkor derült ki, hogy ismét gyermeket várok. Tekintettel arra, hogy hajléktalan anya voltam, kilátásom sem volt arra, hogy újabb babámat magam nevelhessem.

Mivel szociális munkásom is elmondta, hogy lakhatás hiányában a babámat nem hozhatom ki a kórházból, ezért telefonáltam A Város Mindenki női csoportja egyik tagjának - akiket előzőleg már az Utcajogász csapatán keresztül ismertem – és elmondtam, hogy megszületett a kislányom, de fenyegetve érzem magam, hogy nem kaphatom meg ezt a gyermekemet sem.

Azonnal bejött hozzám A Város Mindenkiéből Ámon Kata szövetséges tag, mozgósítva a médiát és a Zöld Pók filmes csoportot. Minden elképzelhetőt megpróbáltak, Kata végighívogatta az anyaotthonokat, Családok Átmeneti Otthonait – ami nem kis teljesítmény és telefonköltség – de sehonnan, semmilyen biztató választ nem kaptunk. Általánosan telítve voltak az otthonok, kevés helyen mondták azt, hogy pár hónap múlva próbáljuk újra.

Teljesen kétségbe esve maradtam a kórházban, reszketve gondolva arra, hogy ezt a kislányomat is elveszik, elviszik tőlem.

Mindeközben megjelent a nyilvánosság előtt az a film, ami a kórházban történteket mutatta be. Ennek hatására négy nap múlva jelentkezett egy befogadó család, ahova már két nap múlva kivihettem a kórházból kislányomat. A család a kettőnk befogadását meghatározatlan ideig tartotta fenn, de megkaptam a lehetőséget, hogy közben rendezzem valamelyik otthonban az elhelyezésünket.

Jelenleg egy pestközeli Családok Átmeneti Otthonában vagyok kislányommal. Minden célom és vágyam, hogy –lehetőségeim szerint – mielőbb családom számára megfelelő lakhatást, vagy albérletet találjak, mert szeretném mind a három kislányomat magam mellett tudni. A jelenlegi helyzetben annyi támogatást kapok, hogy amennyiben sikerül lakhatásunkat megoldanom, a másik két kislányom visszaszoktatásához minden segítséget megadnak. Ez életem célja, és minél előbb!

Stefaitsné Bosch Erzsébet