Az Alkotmánybíróság 2012. november 12-ei határozatában nemcsak megsemmisítette a szabálysértési törvény azon rendelkezését, amely büntetni rendelte a közterület életvitelszerű lakhatásra való használatát, de indoklásával egy haladó szellemű, az emberi méltóság és a szociális állampolgárság talaján álló társadalom lehetőségének képét is felvillantotta. A kormány álláspontját szinte szó szerint visszhangzó különvélemények ugyan valamelyest belerondítottak a határozat szellemisége felett érzett örömbe, de még ezek is inkább megerősítették a hitet abban, hogy még nincs minden veszve. Hisz csupán arra mutattak rá, hogy melyek azok a hajléktalan embereket megbélyegző és kirekesztő, a kormányzat által is képviselt nézetek, amelyek felett győzedelmeskedett a méltányosság és a társadalmi szolidaritás.

Mit tagad, és mit állít?

A rendszerváltás óta egyetlen kormány sem tett érdemi intézkedéseket a lakhatási szegénység és különösen a hajléktalanság felszámolásáért. A Fidesz-KDNP rezsim működése azonban minőségi változást hozott: 2010 óta összehangolt, szisztematikus intézkedéssorozattal tették büntethetővé a szegénység és megfosztottság egyik legszélsőségesebb megnyilvánulását, az utcai hajléktalanságot. Ezt a folyamatot tetőzte be az új szabálysértési törvény megalkotása, amely pénzbírsággal és végső esetben elzárással sújtotta „közterület életvitelszerű lakhatás céljára való használatát.”

A hajléktalanság kriminalizálása (büntethetővé tétele) nemcsak embertelensége miatt elfogadhatatlan, hanem azért is, mert olyan alapvető állampolgári jogokat sért, mint a személyes cselekvési szabadsághoz és az emberi méltósághoz fűződő jogunk. Emellett elvonja a figyelmet a hajléktalanságot és a szegénységet előidéző strukturális problémákról, és lehetővé teszi a politikai elit felelősségének elhallgatását.

Az Ab. határozata messze túlmutat a hajléktalan embereket érő közvetlen fenyegetés (a legszűkebben értelmezett személyi szabadságtól való megfosztás) megszüntetésén, hisz kitüntetett figyelmet fordít a törvény jogállamiságot sértő passzusaira és rámutat a politikai döntéshozók felelősségére is. A testület szerint „sem a hajléktalanoknak a közterületekről való eltávolítása, sem a szociális ellátások igénybevételére való ösztönzése nem tekinthető olyan legitim, alkotmányos indoknak, amely a hajléktalanok közterületen élésének szabálysértéssé nyilvánítását megalapozná.” Ebből úgy tűnhet, hogy továbbra sem a Fidesz vezetése szabja meg, mely társadalmi érdekek védelme élvez elsőbbséget, és mi jelent veszélyt a társadalomra, hanem bizonyos közösségi normák és erkölcsi elvek.

Emellett a határozat talán visszaad valamennyit a hajléktalan emberek méltóságából is, amit a jelenlegi kormány az eddigieknél is jobban megtépázott. A hol a bűnözéssel, hol az esztétikai förtelemmel való azonosítás fokozta megbélyegzésüket és az ellenük irányuló erőszakot, és érezhetően csökkentette az irántuk érzett szolidaritást. A határozat azonban kimondja, hogy a hajléktalanság egy kényszerszülte élethelyzet, „amellyel összefüggésben a bűnösség nem értelmezhető”, ezért azt „az államnak a szociális igazgatás, a szociális ellátás eszközeivel és nem büntetéssel kell kezelnie”. Ezzel a testület megerősítette, hogy a hajléktalan emberek támogatása se nem kegy, se nem az erősebbek diktálta kényszer foganatosítása, hanem az „önkormányzatok ellátási felelőssége körébe tartozó feladat”. Vagyis az állampolgároknak éppúgy joguk van a szociális biztonsághoz, mint a méltányos jogorvoslathoz, az egyenlő bánásmódhoz vagy a választásokon való részvételhez.

A fogadtatás

Az Ab. döntése utáni kormányzati megnyilvánulások azonban eloszlattak minden optimizmust. Elsőként Tarlós István fejtette ki, hogy a határozat miatt a jövőben tömegesen fognak utcán élni az emberek és még többen fognak megfagyni a télen, hiszen az elveszi azokat az eszközöket az önkormányzatoktól, amelyekkel a hajléktalan emberek létbiztonságát garantálni tudnák. A főpolgármester cinikus álaggódása elfogadhatatlan. Emberek ma is tömegesen élnek az utcán, és ennek nem az Ab. döntése az oka, hanem a rendszerváltás óta hatalomra került összes kormány szegényellenes politikája. Ma is emberek százai fagynak meg évente közterületeken és saját otthonukban. (Az Országos Rendőrfőkapitánytól származó információk szerint 2010 januárja és 2012 májusa között 466 ember halt meg kihűlés következtében az országban, ebből 192-en közterületen.) Nyilvánvalóan nem az Ab. határozata veszi ki az önkormányzatok kezéből az eszközöket, hanem a kormányzat nem biztosítja nekik azokat; ami pedig még a rendelkezésükre áll, azzal egyszerűen nem élnek. Eladják a tulajdonukban álló bérlakásokat, nem működtetnek adósságkezelő szolgáltatást, és csak elvétve tartanak fenn anyaotthonokat és családi szálláshelyeket.

Az emberek létbiztonságát nem a börtön, de még csak nem is a hajléktalanszálló teremti meg, hanem a mindenki számára hozzáférhető, tisztes megélhetést biztosító jövedelem, amiből biztonságosan telik egy emberhez méltó otthon fenntartására, egészséges étkezésre, megfelelő ruházatra és a szükséges gyógyszerekre. Ehhez olyan gazdaság- és társadalompolitikára van szükség, amely nem a felső-középosztály további gazdagodásának rendeli alá a többiek boldogulását egykulcsos adóval, torz módón támogatott lakáshitelekkel és a nagy ellátórendszerek (pl. az oktatás és az egészségügy) működésének ellehetetlenítésével, hanem – első lépésként – a születésünkkel meghatározott osztályhelyzetünkből következő igazságtalan társadalmi különbségek kiegyenlítésén dolgozik. Ehhez kellene társulnia egy olyan önkormányzati politikának, amely nem ad alkalmat az önkényes döntéshozatalra (például egyértelműen meghatározott kötöttségeket jelentő keretszabályokkal, azok következetes betartatásával és felkészült helyi apparátusok megkövetelésével), de elég szabadságot ad az alkalmazkodásra a helyi viszonyokhoz (például a körülményekhez igazított forráselosztással). Mindettől azonban egyre csak távolodunk.

A kormány képviselőinek legutóbbi kijelentései a különvélemények szerzőinek korlátoltságánál és Tarlós cinizmusánál is ijesztőbbek. Nemcsak azért, mert a határozatban foglaltak ellenében továbbra is büntetőpolitikai kényszerintézkedéseket ígérnek a hajléktalan emberekkel szemben, és nem is csak azért, mert szemrebbenés nélkül csapják be az állampolgárokat (az érintettek és szakmai szervezetek is tanúsítják, hogy messze nincs elég szálláshely a jelenleg is hajléktalan emberek számára). Hanem azért is, mert a legszegényebb emberek demokratikus állampolgárságát tovább csorbító intézkedésekkel fenyegetnek. Soltész Miklós szerint nem az a szabadság, hogy a hajléktalan emberek „bárhol, bármikor, bármilyen közterületen ott lehetnek”. Noha a valódi szabadság sokkal több ennél (az az emberi kiteljesedés szabadsága), egy demokratikus jogállamban a hajléktalan emberek – mint bárki más – igenis szabadon használhatják a közterületeket, ezek épp ezért közterületek. Az államtitkár azonban inkább kizárja a hajléktalan embereket a köz fogalmából. Nem a hajléktalanellátó-rendszerbe pumpált újabb 900 millió teremti meg az emberek integrációjának lehetőségét (ahogyan azt Soltész elképzeli), hanem az, ha teljes jogú állampolgárként – maguk által fenntartott otthonukban élve, választói névjegyzékbe véve, a köztereket szabadon használva – vehetnek részt a társadalomban.

S végül Orbán Viktor azzal, hogy az alaptörvénybe akar foglalni olyan elveket, „melyek lehetővé teszik, hogy az önkormányzatok úgy dönthessenek: közterületeiken ne élhessenek életvitelszerűen hajléktalanok”, alkotmányos elvvé teszi a hatósági önkényt és a legszegényebbek kirekesztését. Mindezt ráadásul újabb költséges álkonzultációval akarja legitimálni. Az alapjogok azonban nem Orbán Viktortól, és nem is az önkormányzatoktól származnak, hanem az állampolgári státusz velejárói, amelyeket csak nagyon szűk keretek között lehet korlátozni. A szélsőséges szegénység ehhez nem elegendő indok, pláne nem az egy vélelmezett többség állítólagos akarata. Egy olyan intézkedés, amely emberek ezreit veti ki az állampolgárok köréből pusztán szegénységük miatt, akkor sem lesz legitim, ha beleírják alaptörvénybe (akkor sem lenne az, ha ez az alaptörvény maga legitim volna, de ugye nem az), mert szembemegy olyan erkölcsi elvekkel és alapvető társadalmi normákkal, amelyek a mindenkori kormány felett állnak és nemzetközi garanciák is védik őket.

A szegénység kriminalizálásnak alkotmányos elvvé tétele azonban nem pusztán a társadalmi igazságosság, hanem a jogállamiság ügye is. Ebben a helyzetben minden felelős állampolgárnak élnie kell politikai cselekvési szabadságával ahhoz, hogy a szegénység büntetése ne válhasson alkotmányos politikává – akár a manipulatív konzultációs kérdőív visszaküldésének megtagadásával, akár az arra adott, a hajléktalan emberek állampolgársága mellett kiálló válasszal, akár más módokon. Csak rajtunk – viszont mindannyiunkon – múlik, hogy végül melyik fog felülkerekedni – az Ab. határozata által közvetített biztató társadalompolitikai elképzelések vagy a kormány gerjesztette egyre fokozódó megbélyegzés és gyűlölködés, és a miattuk érzett szégyen és kilátástalanság.

A szerző A Város Mindenkié csoport aktivistája, társadalompolitika szakos doktori hallgató.

Az írás szerkesztett változata nyomtatásban megjelent a Magyar Narancs 2012. december 13-i számában.