Az Állampolgár Jogok Országgyűlési Biztosa korábban „megengedhetetlennek, egyúttal pedig az emberi méltósághoz való joggal összefüggő visszásság veszélyét hordozónak [nevezett] minden olyan adminisztratív megoldást, vagy arra irányuló javaslatot, amely a szükséges intézkedéseket a hajléktalanok közterületi jelenlététnek „városképi kérdésre” adott válaszként próbálja megfogalmazni”, és megállapította továbbá, hogy „alkotmányosan sem indokolható semmiféle, a hajlék nélkül élő emberek életszükségleteit tovább nehezítő intézkedés” (OBH 2641/2006.).

A Fővárosi Közgyűlés a 2011. április 27-i ülésén – élve az 2010 évi CXVI. törvény adta lehetőséggel – elfogadta Tarlós István főpolgármester előterjesztését (iktatószám: FPH070/295-1/203.) a fővárosi közterületek használatáról és a közterületek rendjéről szóló 59/1995. (X. 20.) Főv. Kgy. rendelet és a Fővárosi Önkormányzat tulajdonában lévő közterületek használatáról és rendjéről szóló 60/1995. (X. 20.) Főv. Kgy. rendelet módosításáról. Az elfogadott rendelet értelmében aki a közterületet „életvitelszerű lakhatás céljára használja”, illetve „életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságait közterületen tárolja” szabálysértést követ el, és ötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.

Meggyőződésünk, hogy a rendelet célja, szellemisége és szövege ellentétes mind a Magyar Köztársaság Alkotmányával, mind az azt értelmező, fent idézett ombudsmani állásfoglalással. Az alább részletesebben kifejtett érvek mentén felszólítjuk az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosát, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt a szóban forgó rendelet alkalmazásának azonnali felfüggesztése és mielőbbi hatályon kívül helyezése érdekében.

•    A méltósághoz való jog sérelme

A hajléktalan emberek ember méltósághoz való elidegeníthetetlen jogát sérti, amikor a köztársaság választott képviselői olyan rendeleteket alkotnak a hajléktalansággal kapcsolatban, amelyek nem a hajléktalanság megoldásáról, hanem annak betiltásáról szólnak, és amelyek nem embernek, a közösség tagjának és a magyar állam teljes jogú állampolgárának, hanem útakadálynak, a városképen esett csorbának és bűnözőnek tekintik a hajléktalan embert. Az Alkotmány szerint „A Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik” (17. §), nem pedig kriminalizálja őket.

•    Az embertelen bánásmód tilalma

Az Egyesült Államokban a Legfelsőbb Bíróság a nagy hatású Robinson v. California ügyben  a szokatlan és embertelen büntetések alkotmányos tilalmába ütközőnek ítélte egy ember büntetését – nem valamilyen cselekedet, hanem – egy olyan állapot miatt, ami felett nincs közvetlen hatalma. A konkrét ügyben ez a betegségnek tekintett függőség volt, úgy gondoljuk azonban, hogy az érvelés megfontolásra méltó a magyarországi helyzettel kapcsolatban is. A fent idézett rendelet lényegében az utcai hajléktalanságot magát kriminalizálja. A hajléktalanságot pedig egy olyan problémának kell tekintenünk, amelynek okai alapvetően a társadalmi struktúrában (így a megfizethető lakások hiányában) találhatóak, amelyek felett így a hajléktalan ember nem rendelkezik közvetlen befolyással, és ugyanez a hajléktalanság és az utcai hajléktalanság gyakori közvetlen kiváltó okaira illetve velejáróira is – a függőségre, mentális betegségekre, s így tovább. Ezért álláspontunk szerint a rendelet sérti az Alkotmánynak azt a rendelkezését, amely szerint senkit sem lehet „kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni.”

•    A jogbiztonság és a jogállamiság sérelme

A jogbiztonság, és így a jogállamiság sérelmét jelenti az idézett normaszöveg bizonytalansága, illetve kétértelműsége. Miként értelmezhető az életvitelszerű lakhatás? Lehetséges-e egyáltalán „lakhatás céljára” használni a közterületet, tehát közterületen lakni?   Felelősségre vonhatóak-e az idézett rendelkezés alapján például azok a hajléktalan emberek, akik éjszakánként éjjeli menedékhelyeken alszanak, napközben viszont – amikor az éjjeli menedékhelyek többsége zárva van – közterületen kényszerülnek lenni, akár minden ingóságukat folyamatosan maguknál tartva? Felelősségre vonható-e valaki, aki a Margitszigeten alszik egy pléden úgy, hogy néhány hátizsák is vele van? A kérdés kapcsán felmerülő bizonytalanság egyúttal elkerülhetetlenül felveti a diszkrimináció tilalma alkotmányos alapelv sérelmét is.

•    A diszkrimináció tilalma

Visszatérve az előző példára: felelősségre vonható-e valaki a fenti rendelkezés alapján, aki a Margitszigeten alszik egy pléden úgy, hogy néhány hátizsák is vele van? A jogalkotók céljával ellenkezne, és a magánélet szélsőséges kriminalizálását jelentené, ha felelősségre vonnának valakit, aki egy szombat délutáni piknik után elalszik a Margitsziget füvén. Ha viszont egy evvel mindenféle szempontból lényegében azonos helyzetben egy hajléktalan ember tenné ugyanezt (napközben egy pléden aludna a Margitsziget füvén), rendőri intézkedésre kerülne sor, az alapján, hogy – éppen az érintett hajléktalansága miatt, hiszen kizárólag ez különböztetheti meg a két esetet – ebben az esetben „életvitelszerű” lakhatásra használták a közterület, akkor az nyilvánvaló hátrányos diszkrimináció lenne egy jól körülhatárolható, hátrányos helyzetű társadalmi csoporttal szemben. Árulkodó, hogy a „A területfejlesztésről és a területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény, valamint az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény módosításáról” szóló fent idézett törvény a Belügyminisztérium honlapján eredetileg megjelent indokolása a törvény céljaként külön is megnevezte a hajléktalan emberek közterekről való kitiltásának lehetővé tételét. Az eredeti indokolás szerint a törvénymódosítás egyik célja „hogy a közterületek nem rendeltetésszerű használatának esetkörére (pl. hajléktalanok életvitelszerű ottlakása) az önkormányzatoknak lehetőségük legyen szigorúbb közterületi szabályok és szankciók megállapítására helyi rendeletükben pl. a hajléktalanok kitiltására a közterületekről.” A módosítás értelmében „az önkormányzat lehetőséget kap a rendeltetésellenes és engedély, illetve megállapodás nélküli használat (pl. a közterületen történő „lakás”, „alvás”)  szankcionálására.”

•    A szabad mozgás, és a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jog sérelme

Az Alkotmány 58. § (1) bekezdése kimondja, hogy „Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén – törvényben meghatározott esetek kivételével – megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga”. Ezzel nyilvánvalóan ellentétes, ha az emberek egy jól körülhatárolható csoportját – a részben vagy teljes egészében utcán élő embereket, akiknek adott esetben nincs is más választásuk, mint hogy a közterületen tartózkodjanak, akár „életvitelszerűen” – lényegében eltiltjuk a közterületek használatától.

•    Szabadságjogok aránytalan és ezért megengedhetetlen korlátozása

Alkotmányos jogokat csak alkotmányosan indokolható esetben – így elsősorban egy másik alkotmányos jog érvényesítése érdekében – lehet korlátozni, és akkor is csak az elérni kívánt céllal arányosan. Álláspontunk szerint a jobb módú állampolgárok és turisták megóvása attól a kellemetlenségtől, amit a hajléktalansággal való szembesülés jelent nem teszi alkotmányosan lehetővé mások szabadságjogainak a korlátozását. Szakmai körökben foglalkoznak azzal, hogy melyek azok a szűken körülhatárolt esetek, amikor indokolt lehet a hajléktalan embert akár hozzájárulása nélkül is bevinni egy menedékhelyre (nagyon hideg időben, önmaga ellátására képtelen vagy 70 év fölötti személy esetén, a közvetlen életveszély elhárítása érdekében). Itt azonban egészen másról van szó; arról, hogy a hajléktalan embereket nem a saját érdekükben, hanem a fedéllel rendelkező, szerencsésebb sorsú emberek jobb közérzete érdekében távolítanának el a közterületekről – ez pedig megengedhetetlen.

•    A demokrácia sérelme

Nem csak arról van szó, hogy az elérni kívánt célhoz képest aránytalan sérelmet okoz a hajléktalan emberek számára a hajléktalanság kriminalizálása, hanem az is felmerül, hogy egyáltalán legitim célja-e a jogalkotásnak a társadalmi problémák elrejtése, a társadalmi valóság erőszakos megmásítása. Hogyan hozhatnak az állampolgárok tájékozott döntéseket különböző szociális programokról, ha nem képesek a társadalmi problémák egészét megragadni? A hajléktalanság kriminalizálása és elrejtése a tudatlanság fátylát jelentené, de éppen ellenkező értelemben, mint ahogyan John Rawls morálfilozófus azt kidolgozta. Ahelyett, hogy elképzelnénk, hogy nem ismerhetjük eléggé az emberek egyéni jellemvonásait és élethelyzetét ahhoz, hogy igazságossági alapelveket határozzunk meg, a tudatlanság ezen fátyla biztosítaná, hogy anélkül hozhassunk politikai döntéseket, hogy egyszer is gondolnunk kelljen arra, hogyan fog ez hatni a más helyzetben élő emberekre. Továbbá, a formálisan szabad választások megléte önmagában nem tesz egy berendezkedést demokráciává. A demokrácia jogilag és morálisan egyenrangú polgárok közössége: ezt a szélsőséges egyenlőtlenség eleve ellehetetleníti, a nyomorban és hajléktalanul élő emberek megbélyegzése és kriminalizálása pedig szentesíti. A hajléktalan ember nem az állampolgári közösség tagja többé, akinek a társadalom védelmére van szüksége, hanem veszélyforrás, amitől meg kell védeni a közösséget.

•    A szociális biztonsághoz való jog sérelme

Könnyen belátható következménye a fenti rendelkezés végrehajtásának, hogy a hajléktalan embereknek bujdokolniuk kell majd, hogy elkerüljék a szabálysértési bírságot, illetve az elzárást. Ez pedig nyilvánvalóan ellehetetleníti, hogy az utcán élő hajléktalan emberekhez eljussanak az utcai szociális munkások – vagyis a magyar állam szociálpolitikája részéről a számukra biztosított segítség –, ami pedig sérti a szociális biztonsághoz való alkotmányos jogot. 


Budapest, 2011. július 6.                                                                      Misetics Bálint, A Város Mindenkié