Tisztelt Alkotmánybíróság!
Alulírott Udvarhelyi Éva Tessza (...) magyar állampolgár az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 1. § b) pontja és 21. § (2) bekezdése alapján indítványozom, hogy állapítsa meg a T. Alkotmánybíróság, hogy a Budapest Főváros Közgyűlése 22/2011. számú önkormányzati rendeletének (a „Rendelet”) 4. § bekezdése által módosított, a fővárosi közterületek használatáról és a közterületek rendjéről szóló 59/1995. (X. 20.) Főv. Kgy. rendelet 15/B§ (1) c)-d) bekezdése (a „Rendelkezés”) sérti a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (az „Alkotmány”) 2. § (1) 54§ (1), 58§ (1) és 70/A § (1) bekezdéseit és ennek megfelelően semmisítse meg a Rendelkezést.
Az Alkotmány érintett rendelkezései:
2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.
8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
Indoklás
A Rendelkezés szabálysértéssé nyilvánítja a közterület életvitelszerű lakhatásra történő használatát, illetve életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságok közterületen való tárolását. Mint az a Rendelet megalkotását megelőző Fővárosi Közgyűlésben 2011. április 27-én lezajlott vitából is kiderül, az indítványozó a Rendelkezéssel a hajléktalanság problémáját célozza. A hajléktalanság problémájára adott represszív válasz azonban álláspontom szerint több okból is alkotmányellenes.
Az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlata során a 2. § (1) bekezdésében szereplő jogállamiság elvéből levezette a jogbiztonság elvét (9/1992 (I.30.) AB Határozat).
A Rendelkezésben használt „közterületet életvitelszerű lakhatás céljára használása”, illetve „életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságai közterületen tárolása” fordulatokat a Rendelet nem definiálja, így a jelenlegi szöveg magában hordozza az önkényes jogalkalmazás veszélyét.
A Rendeletből nem derül ki, hogy mely ingóságok használhatók „életvitelszerű lakhatásra” a jogalkotó értelmezése szerint.
Emellett közterület életvitelszerű lakhatásra használása és ingóságok tárolása értelemszerűen egy folyamatot feltételez. Nem világos azonban, hogy a jogalkalmazó hatóság milyen feltételrendszeren keresztül, milyen módszerekkel és főleg milyen eljárási garanciákkal hivatott megállapítani, hogy pl. milyen időszakon túl számít a közterületen tartózkodás „életvitelszerű lakhatásnak” és mikortól minősíthető egyes ingóságok közterületen történő birtoklása „tárolásnak”.
Az Alkotmánybíróság már a korábbiakban kimondta, hogy a normaszöveggel szemben alapvető alkotmányos követelmény a világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom (26/1992 (IV.30.) AB Határozat), valamint az, hogy egyes jogszabályok kiszámíthatóak és előreárthatóak legyenek a norma címzettjei számára (AB 9/1992 (I.30.) AB Határozat). A Rendelkezésben szereplő tényállás pontatlan meghatározása súlyosan sérti a jogbiztonság és így a jogállamiság elvét.
A homályos meghatározás feltételezésem szerint tudatosan enged teret a jogalkalmazói mérlegelésnek, ezzel megnyitva az utat tetszőleges, akár szélsőséges (pl., hátizsák, ruha mint életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóság) jogalkalmazás felé. Az önkényes jogértelmezést lehetővé tevő norma alkotmányellenességét az Alkotmánybíróság pedig már a korábbiakban kimondta (58/1997 (XI.5.) AB Határozat). Az önkényes jogértelmezés veszélyét kiemelten súlyosnak tartom, mivel a vonatkozó pénzbüntetést a Rendelet a törvényes keretek közötti legmagasabb összegben állapítja meg. A Rendelkezés által érintett állampolgárok anyagi helyzete vélhetően számos esetben a pénzbüntetés meg nem fizetését eredményezi és ebből kifolyólag valós annak kockázata, hogy esetükben a pénzbüntetés megfizetésének elmaradásakor az elzárásra változik és így a személyes szabadság megvonásával jár.
A fentieken túl a közterületekről való kitiltás sérti az Alkotmány 54§ (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való jogot, az Alkotmánybíróság által abból levezetett cselekvési szabadság megválasztásához való jogot (8/1990. (IV. 23.) AB határozat). A Rendelethez kapcsolódó FPH070/295-1/204. számú előterjesztés (az „Előterjesztés”) alapján a tervezett szabályozás „az azokkal szembeni jogi lehetőségét kívánja megteremteni, akik a nekik felajánlott minden segítség ellenére a közterületen maradnak.” Az említett szemponttal kapcsolatban le kell szögeznem, hogy egy hajléktalanszálló igénybevétele szabad egyéni mérlegelés kérdése kellene legyen, amely ellen igen súlyos gyakorlati érvek merülhetnek fel (telítettség, esetenként lopás, atrocitások veszélye, stb.). Az, hogy a jogalkotó közvetetten elzárással fenyegető büntetéssel próbál „kitiltani” egyes egyéneket közterületekről és kikényszeríteni hajléktalanszállók igénybevételét, véleményem szerint mélységesen sérti az emberi méltóság lényegét és gátolja az érintettek cselekvési szabadságát.
Megjegyzem, hogy amennyiben a Rendelkezés – véleményemmel ellentétben – nem korlátozná az emberi méltóság lényeges tartalmát, még meg kell felelnie az Alkotmánybíróság gyakorlata során kialakított ún. „szükségességi-arányossági” tesztnek (20/1990 (I.4.) AB Határozat). Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata alapján csak az fogadható el szükségesnek, ha az alapjog-korlátozás más alapjog vagy alkotmányos érték védelme, érvényesülése érdekében történik (9/1992 (I.30.) AB Határozat). Ahogyan azt az Alkotmánybíróság a korábbiakban leszögezte, az alkotmányos gyakorlat szerint alapvető alkotmányos jogok korlátozásának nem jelenti megfelelő indokát valamilyen elvont közérdekre vagy a közbiztonság hatékonyságának növelésére történő hivatkozás (30/1992 (V. 26.) AB Határozat). Az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosa OBH 756/2010. számú jelentésében kifejtette, hogy „megengedhetetlen, egyúttal az emberi méltósághoz való joggal összefüggő visszásság veszélyét hordozó minden olyan adminisztratív megoldás, vagy arra irányuló javaslat, amely a szükséges intézkedéseket a hajléktalanok közterületi jelenlétének »városképi kérdésre« adott válaszként próbálja megfogalmazni.” Sem a Rendelet indokolása, sem az Előterjesztés nem jelöli meg azt az értéket, amely alapján a Rendelkezéssel érintett emberek alkotmányos jogait korlátozni lehetne. Véleményem szerint a Rendelkezést kizárólag esztétikai, illetve politikai okok vezérlik, amely egyes (értelemszerűen a Rendelet által nem célzott) állampolgárok komfortérzetét egyenrangú honfitársaik alapvető szükségleteinél (eső, fagyhalál elleni védelem) előbbre sorolja.
Emellett erősen kérdéses a Rendelkezésben foglalt retorzió arányossága, illetve a hajléktalanság felszámolásának céljára való alkalmassága. Az Alkotmánybíróság által kialakított gyakorlat alapján a törvényhozó az alkotmányos jog korlátozása során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni (30/1992 (V. 26.) AB Határozat). Mint korábban említésre került a jogalkotó ehelyett a törvényi keretek között lehetséges legsúlyosabb pénzbüntetést alkalmazza. A célzott társadalmi csoport pénzügyi helyzetének figyelembevételével ez teljességgel felesleges, a magatartás társadalmi veszélyességét tekintve indokolatlan és aránytalan retorziót eredményez. Emellett a hajléktalanság felszámolásával és az érintett réteg társadalmi integrációjával ellentétes eredményt ér el mind emberi, mind pénzügyi szempontból, hiszen az egyén szerény bevételeit a pénzbüntetés törlesztésére lesz köteles felhasználni és a Rendelkezés az egyén marginalizálódását csak gyorsítja vagy esetenként akár állandósítja.
Végezetül a Rendelkezés különbséget tesz aközött, hogy az állampolgár milyen jellegű tárgyakat tárol közterületen, mely megítélésem szerint kimeríti az Alkotmány 70/A (1) bekezdése által tiltott diszkrimináció fogalmát. Nevezetesen az életvitelszerű lakhatás céljára nem alkalmas ingóságokat közterületen tároló egyénre nem vonatkozik a Rendelkezés. Az Alkotmánybíróság kialakult gyakorlata alapján alkotmányellenes a jogalanyok közötti megkülönböztetés, amennyiben a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tesz különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között (30/1997 (IV.29.) AB Határozat), még abban az esetben is ha az nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében történik. Az érintett ingóságok körével kapcsolatos hiányos fogalom-meghatározásra vonatkozó álláspontom már a fentiekben kifejtettem, azonban itt le kívánom szögezni, hogy az ingóságokra vonatkozó és így az ingóságok tulajdonosai közötti különbségtételnek nem látom ésszerű indokát így azt alkotmányellenes tartom.
Budapest, 2011. június 6.
Udvarhelyi Éva Tessza
