A leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű emberek jogaiért küzdő aktivistákat és magát a Pride-ot is többször érte az a kritika, hogy az LMBT emberek kirekesztése helyett inkább a szegénységgel kellene foglalkozniuk, mert az jelenti az igazi problémát Magyarországon. De vajon tényleg így van-e – a közterület-használatának lehetősége szexuális identitástól függetlenül amolyan úri huncutság? A két ügy tényleg ilyen egyszerűen szétválasztható lenne egymástól? A Város Mindenkié szerint nem. Tagjaink évek óta részt vesznek a Budapest Pride-on – hogy miért, arról ebben a korábbi blogbejegyzésben olvashattok. Most csak röviden összefoglalva: A Város Mindenkié csoport egyik legfontosabb célja az, ahogy neve is jelzi, hogy az elnyomott csoportok tagjaik a közterületről, amely nem csak fizikai tér, hanem a demokrácia tere is, ne lehessen kirekeszteni sem büntetőpolitikai, sem más erőszakos eszközökkel. Ugyanakkor az is célunk, hogy a hajléktalan emberek által nap mint nap átélt elnyomásról tájékoztassuk a közvéleményt, és más kirekesztett csoportokért küzdő aktivistákat segítsünk információkkal, saját tapasztalatainkkal.
A Pride műhelysorozat keretében szervezett AVM programmal is azt szerettük volna elérni, hogy a résztvevőket tájékoztassuk, érzékenyítsük a hajléktalan emberek problémái iránt, beszélgessünk arról, hogyan függ össze a különböző elnyomott csoportok kirekesztése a közterületekről és a társadalomból, és arról, hogyan tudnák a hajléktalan és az LMBT emberek jogaiért küzdő aktivisták egymást erősíteni.
Először két érintett, tehát hajléktalanná vált AVM tag, Lakatosné Jutka és Balog Gyula mesélt saját életéről, arról, hogyan nőttek fel, milyen problémákkal küzdöttek, hogyan veszítették el lakásukat, hogyan élnek most, és mit adott nekik az AVM. Majd én mint szövetséges (nem érintett) tag meséltem arról, miért csatlakoztam a csoporthoz. Ezután következett a szituációs vagy társasjáték, amelyben a résztvevők játszák a hajléktalan embert, akiket hol a szociális munkások küldözgetnek egyik helyről a másikra, hol a vasútrendészek vagy közterület-felügyelők próbálnak elüldözni, hol pedig a járókelők, hajléktalan társaik segítségére szorulnak. Balog Gyula évek óta járja az ország iskoláit ezzel a programmal, hogy érzékenyítse a fiatalokat a hajléktalan emberek problémái iránt, és minden szituációnál hozzátesz egy-egy plusz információt az elhangzottakhoz vagy egy történetet arról, hogyan reagáltak rá a fiatalabb iskolások, és minden aktív résztvevőt megjutalmaz egy-egy Fedél Nélküllel vagy saját novellájával. A kérdések számából ítélve ez a jól bevált pirospont-rendszer nem csak az iskolákban működik. A további részletekért érdemes megnézni ezt az „iskolai programról” készült videót.
A játék után a térbeli kirekesztésről beszéltünk, egész pontosan arról, milyen módszerekkel próbálják megakadályozni a társadalom elnyomott csoportjait a terek közös használatától, a hajléktalan emberek lefekvését, leülését lehetetlenné tévő utcai bútoroktól, várostervezési elemektől kezdve a szegény és roma emberek lakóhelyi szegregációján, a dzsentrifikáción át egészen a tudatosan a kirekesztett csoportok elleni alkalmazott büntetőpolitikáig (diszkriminatív igazoltatás, szabálysértések diszkriminatív alkalmazása, társadalmi státusz „büntetése” szabálysértési tényállásokkal) és az erőszaktól való rendőri védelem megtagadásáig (amiért a Budapest Pride résztvevői és szervezői többször a magyar rendőrséget is kritizálták). Ebből világosan látszik, hogy a társadalmi és térbeli kirekesztés nem választhatóak el egymástól, és a közterület használata nem csak egy hétköznapi gyakorlati, hanem demokratikus kérdés is.
A térbeli kirekesztés elterjedt módszereinek felsorolása után a blogbejegyzés elején is feltett kérdést válaszoltuk meg – hogy vajon tényleg szétválasztható-e a szegénység és az LMBT emberek kirekesztése. Nem csak, hogy közös elemek vannak az LMBT és hajléktalan emberek térbeli kirekesztésének módszereiben, hanem ezek az elnyomott csoportok ugyanannak a nem fehér, nem középosztálybeli, nem heteroszexuális embereket a közterekről elüldöző programnak voltak a legelső „célpontjai” New Yorkban, a kirekesztő várospolitika és a szegény emberek kriminalizációjának szülővárosában. Az úgynevezett „életminőség” (és itt fehér, középosztálybeli, heteroszexuális emberek életminőségéről van szó) program és az ahhoz kapcsolódó zéró tolerancia (a legkisebb szabálysértést is szigorúan büntetni kell és általában is büntetőpolitikai eszközökkel kell „lecsapni” a társadalmi problémákra) az 1990-es évek első felében New Yorkban indult el Rudolph Giuliani neokonzervatív polgármester vezényletével, aki nem mellesleg Tarlós István főpolgármester példaképe is. Giuliani azt állította programjáról, hogy a közterület-használat korlátozásával csökkenteni fogja a bűnözési rátákat. Bár azóta számos tanulmány bebizonyította, hogy ez nem igazolódott be – nincs kevesebb bűnelkövetés ott, ahol szigorúbb a megtorlás, ellenben rengeteg ember életét lehetetlenítik el értelmetlen börtönbüntetésekkel, például azért, mert közterületen él – ez a kezdeményezés azóta egész Európára kiterjedt. Magyarország azonban az egyetlen ezen országok közül, amelyiknek már az alkotmányában is szerepel a hajléktalanság kriminalizációjának lehetősége és célzottan a hajléktalan emberek ellen irányuló szabálysértési tényállásokat fogalmaz meg törvényekben, rendeletekben.
A büntetőpolitika eredeti verziója a New York-i Greenwich Village-ben indult, amely a New York-i LMBT közösség központja. Itt volt az 1969-es Stonewall lázadás, amelynek szellemében egy évvel később szintén abban a kerületben rendezték meg az első Pride („büszkeség”) felvonulást. Az 1960-as években az Egyesült Államokban még törvényekben kriminalizálták a homoszexuálitást, és az LMBT emberek által látogatott bárokban rendszeresen razziáztak rendőrök. A rendőrök 1969. június 28-án a Stonewall kocsmába mentek razziázni, ahova jellemzően alacsony státuszú, fekete és latino LMBT emberek jártak, akik azon a napon úgy döntöttek, nem fogják eltűrni a rendőri zaklatást, és fekete és latino transzvesztiták vezetésével kiálltak a rendőrök ellen. Később a homoszexualitást tiltó törvényeket eltörölték, és a kerület az LMBT közösség központja lett. Huszonöt évvel később azonban jött Giuliani és az „életminőség” program. A kerületben a nem fehér, alacsony osztálybeli, jellemzően a közterületen (az utcán és a Hudson folyó partjánál lévő mólón) tartózkodó vagy sok esetben ott is élő LMBT embereket kezdte el zaklatni a rendőrség szabálysértési eljárásokkal. Ez a terep volt tehát az, ahol a hajléktalan embereket büntető eljárásokat kipróbálták és azóta is alkalmazzák. A közös problémák elleni együttműködés szükségességét mutatja az is, hogy a kriminalizáció ellen, a lakhatáshoz való jogért küzdő „A Városhoz való Jog Szövetségben” (Right to the City Alliance) az Egyesült Államokban nem csak hajléktalan, hanem LMBT aktivista csoportok dolgoznak együtt.
Miután a közös kriminalizáció történelemből beszéltünk, belekezdtünk a műhely interaktívabb részére: melyek az LMBT és hajléktalan aktivisták közös problémái, milyen akadályai lehetnek a közös érdekképviseletnek, és milyen megoldásokat, eszközöket találhatunk. Volt szó arról, hogy a nehezebb élethelyzetben lévők kevésbé tudják felvállalni identitásukat, emiatt nehéz szegény LMBT embereket bevonni az aktivizmusba, de arról is, hogy az LMBT aktivistáknak érzékenyebbnek kellene lenniük a társadalmi kirekesztés más formái iránt, aktívabban fel kellene lépniük azok ellen. A nehézségek között szerepelt az is, hogy, bár tudjuk, hogy nagyon sok LMBT hajléktalan ember él szállókon, nincsenek kutatások a hajléktalanná vált LMBT emberek helyzetéről. Ezek után arról beszélgettünk, hogyan működhetnének együtt az LMBT és hajléktalan aktivisták, hogy ezekre közösen megoldásokat találjunk. Szóba került LMBT mentorprogram szállókon, tapasztalatcsere az aktivisták között, érzékenyítő program, kutatás is. A végkövetkeztetés pedig egyértelműen az volt, hogy több együttműködésre, szolidaritásra van szükség, ezért egy következő találkozón fogunk beszélni arról, miben tudjuk támogatni, megerősíteni egymást.
2014. július 20. Ámon Kata
