Support our work! Támogass minket!

Wire Transfer:
IBAN: HU12 1620 0223 1004 5507 0000 0000
SWIFT: HBWEHUHB

Átutalás:
A Város Mindenkié
16200223-10045507 (MagNet Bank)

Rólunk

A Város Mindenkié

A Város Mindenkié csoport olyan hajléktalan, hajléktalanságot megtapasztalt és lakásszegénységben élő aktivistákból és szövetségeseikből áll, akik tenni akarnak egy egyenlőségen alapuló és igazságos társadalomért. Célunk, hogy kiálljunk a hajléktalan emberek méltóságáért és küzdjünk a lakhatáshoz való jogért.

A szervezet minden tevékenységében – a döntéshozástól az akciók szervezéséig – a hajléktalan és lakásszegénységben élő emberek vezető szerepet játszanak.

Email: avarosmindenkie@gmail.com

Feliratkozás a hírlevélre: írj egy emailt nekünk "hírlevél" tárggyal

Feliratkozás önkéntesnek: írj egy emailt nekünk "önkéntes" tárggyal

Telefon: Faragó Renáta (0630-167-2588)

Címkék

13. kerület (5) 2. kerület (1) adomány (19) alkotmányos jogok (14) alternatív köztársasági elnök (5) Ausztria (3) avm akadémia (98) avm film (4) Belgium (5) belügyminisztérium (3) belváros (9) beszámoló (400) beszélgetés (82) bihari utca (28) bíróság (49) BKV (1) börtönszálló (13) börtön helyett lakhatást (3) Brazília (1) Budafok-Tétény (6) budapest pride (10) Bulgária (1) criminalization (42) Csehország (8) csepel (15) Dánia (2) debrecen (3) Dél-Afrika (13) demokratikus koalíció (3) deutsch (5) díj (5) diszkrimináció (63) Dunakeszi (1) dzsentrifikáció (8) egészségügy (3) Egyenlő Bánásmód Hatóság (12) Egyesült Államok (23) Együtt (1) együtt a lakhatásunkért (5) életvitelszerű lakhatás közterületen (340) élőlánc (34) elsőként lakhatás (33) elvonulás (18) emmi (5) english (109) ensz (11) érdekvédelem (408) erzsébetváros (2) esemény (318) espanol (2) étel (5) európai lakhatási hálózat (11) európai unió (19) fagyhalál (9) feantsa (12) fedél nélkül (9) ferencváros (57) FocusE15 (1) fogyatékkal élők (10) food not bombs (1) fotózás és aktivizmus (3) főváros (79) francais (4) franciaország (11) goldenblog (2) Görögország (2) guberálás (4) gyerekek kilakoltatása (38) gyermekelvétel (53) gyógyszergyári út (8) győzelem (31) habitat for humanity (12) hajléktalan ellátás (134) halottak napja (5) HaNEM (90) hatósági zaklatás (23) házfoglalás (25) hegyvidék (4) helsinki bizottság (1) Hollandia (1) hős utca (6) humán platform (9) igazoltatás (31) India (1) Írország (4) Japán (2) járókelő (1) józsefváros (85) józsef attila (2) karácsony (14) kassák múzeum (5) kecskemét (2) kék (2) kenyszi (17) képzés (43) kilakoltatás (220) kilakoltatás naplók (4) kiléptető lakások (1) kisokos (10) kispest (12) kőbánya (77) koldulás (5) költészet (26) konferencia (34) koppány utca (10) köszönet (18) közélet iskolája (4) közérdekű adatigénylés (20) közmunkás mozgalom (1) közösség (82) köztér (83) közterület felügyelet (8) kunyhóbontás (130) lakásmenet (41) lakcím (60) lakcím naplók (17) lakhatás (379) lakhatáshoz való jog (26) lakhatási platform (2) lakhatási válság (55) lakok (1) lélek program (2) Lengyelország (4) lisszabon (1) lmbtq (12) lmp (16) lomtanalítás (1) március 15 (3) média (213) megemlékezés (30) megoldás (38) menekültek (15) menhely alapítvány (3) mentők (15) migszol (12) Miskolc (5) mszp (4) munkaügy (6) művészet (32) muzsikus rádió (150) Nagy Britannia (6) NANE (3) Németország (9) nemzetközi (175) nemzetközi dokumentumok (12) nem szegényeknek való vidék (1) nigéria (1) noszlopy utca (6) nyílt levél (91) nyíregyháza (1) október 23 (8) Olaszország (1) ombudsman (13) önkéntesség (17) pápa (5) Párbeszéd Magyarországért (1) parlament (9) Pécs (31) Pesterzsébet (1) picture the homeless (8) polgári engedetlenség (46) portrék (61) Portugália (2) portugues (2) Rákosmente (7) Rákospalota (5) rehab cm (2) rendhagyó osztályfőnöki óra (22) rendőrség (54) részvételi akciókutatás (29) romák (7) Románia (2) sajókaza (2) Schlauch-progam (6) segély (10) sherwood (19) Sierra Leone (3) Spanyolország (1) stopkilakoltatás (1) Svédország (1) szeged (1) szegénységellenes hálózat (4) szégyenkordon (6) székesfehérvár (3) szemüveg (9) Szenegál (1) Szlovákia (1) Szlovénia (2) szociális bérlakás (6) szociális építőtábor (8) szociális munka (13) szociális temetés (1) szolidaritás (116) születésnap (19) támogatás (22) tapasztalati szakértő (7) tasz (17) tek (2) terebesi erdő (28) Terézváros (1) Thaiföld (2) Törökország (2) Törökszentmiklós (1) törvénymódosítás (1) tüntetés (194) üdvhadsereg (4) újbuda (11) újpest (9) üres házak (76) utcajogász (37) Utcáról lakásba egyesület (9) utca és jog (37) vác (1) Vajdahunyad utca (3) választások (40) választás 2014 (5) választás 2018 (6) vallás (6) van esély (1) városhoz való jog (9) vaskapu utca (2) Veresegyház (1) videó (217) wc (50) XV. kerület (1) zöld pók (2) zugló (40) Címkefelhő

"Nekem nem az a dolgom, hogy a hajléktalanoknak lakást adjak" - interjú Tarlós István főpolgármesterrel (1. rész)

tarlós_aszódi_kicsi.jpgA Város Mindenkié Utca és jog kutatócsoportja 2011 őszétől végez kutatást a fedél nélkül élő embereket érő hátrányos megkülönböztetésről. A kutatás során kérdőív segítségével közel 400 hajléktalan embert kérdeztünk meg ebben a témában, és többek között a főpolgármesterrel is készítettünk interjút. A Tarlós István kommunikációs vezetőjével történt megegyezésnek megfelelően az interjút nyilvánosan közöljük - két részben. Íme az 1. rész.

A Város Mindenkié: Önnek mi jut az eszébe, amikor azt a szót hallja, hogy hajléktalan?

Tarlós István: Ha meghallják olyan emberek, mint Önök, hogy én műszaki ember vagyok, könnyen feltételezhetik, hogy mit tudok én a hajléktalan-problémáról? Ugyan lényegesen kevesebbet, mint a hajléktalan-szakértők, de lényegesen többet annál, mint amit Önök gondolnak, legalábbis a nyilatkozataik alapján. Nem vagyok ugyan hajléktalan-szakértő, de nagyon sokat voltam már kerületi polgármester is és Óbudának bizonyos szegmensei ezzel a problémával viszonylag erősen fertőzöttek voltak egy időben. Mielőtt félreértés esnék: nem a hajléktalanokra mondom, hogy fertőzöttek, hanem a problémára. Ez egy elég súlyos probléma, és számomra elég heterogén is, hiszen nem tudom teljesen homogén csoportnak tekinteni a hajléktalanokat. A probléma kezelése szempontjából ugyanis nem mindegy, hogy ki miért vált hajléktalanná.

Óbudán volt egy hajléktalan pár, akit a családommal istápoltunk és apanázzsal láttunk el. Az egyetemista fiam rendszeresen odaadta nekik a zsebpénzét, amit a hajléktalan pár női tagja gyógyszerre költött, a férfi tagja pedig italra. Én az ő életüket nyomon követtem, de ennél szélesebb a spektrum. Olyan ember is válhat hajléktalanná, aki elveszítette az állását először, nem tudta fizetni a közüzemi számláit, vagy a lakbérét, és hajléktalanná vált. Aztán olyan hajléktalan is van – ne legyünk ebben álszentek –, hogy az ország akármelyik sarkában állandóan elitta a gyerek iskolapénzét, és addig verte az asszonyt, amíg egyszer csak hazamenve az ajtót belülről zárva találta, akkor felült a vonatra – jegyet persze nem vett –, és eljött Budapestre szerencsét próbálni. Lefeküdt a pályaudvaron, és onnan azóta sem mozdult el, és ilyen-olyan módon keresi, vagy találja meg a megélhetésre valót.

Az előbb idézett házaspár is egy alkalommal megágyaztak a lakásom előtt, és azt mondták, hogy addig ők itt fognak maradni a lakásom előtt, amíg ki nem utalok nekik egy lakást. De hát kedves iksz ipszilon, mondtam neki, én nem osztogatok lakásokat! Majd az illetékes bizottság megnézi, hogy maga hova sorolható be. De addig is szerzek magának munkát, és elhelyezem a Máltaiaknál. De dolgoznia kell! Ereje teljében levő ember volt, úgy halt meg, hogy teljesen berúgott télen, és kihűlt egy buszmegálló vécéjében elbújva. Mire azt válaszolja nekem, hogy hova gondol, polgármester úr? Én nem dolgozni akarok, hanem megélni! Ezt azért meséltem el, mert nem ez a hajléktalan-probléma, de ez egy súlyos elem, ami ha nem is tipikus, de nem is ritka. Ezért mondom, hogy én nem tudok feltétlenül hajléktalan és hajléktalan közt egyenlőségjelet tenni.

Aztán van még egy nagy alapprobléma. Aránytalanul nagy létszámban vannak jelen az ország hajléktalanjai Budapesten. Vannak olyan polgármesterek, akik szabályosan, tervszerűen delegálják fel a hajléktalanokat Budapestre. Még példákat is tudnék mondani, de el akarom kerülni a feszültséget.

AVM: Mond esetleg régiót?

TI: Ez inkább a keleti régióra jellemző. Még azt sem mondanám, hogy az északira, mert inkább a keleti régióra jellemző. Budapestnek nemcsak, hogy nem feladata, de nincs is lehetősége rá. Hiszen tudják, hogy a várost milyen állapotban vettük át, és tudják, hogy milyen a gazdasági helyzet, és hogy milyen az önkormányzatok finanszírozása. Budapesten különösen, tekintettel a BKV-ra. Tehát arra Budapestnek lehetősége sincs – mert ha lenne, akkor talán nem is pipiskednék azzal, hogy nem a feladata –, hogy az egész országból bárhonnan, bármilyen ütemben felé áramló hajléktalanokat korlátlanul ellássa. Még ha azt mondanám, hogy akarjuk, ezt akkor sem tudnánk megoldani, mert fizikailag lehetetlen.

AVM: Miért mondja, hogy lehetetlen?

TI: Azért, mert erre az önkormányzatnak nincs forrása. Se eszköze, se forrása. Budapestnek nem feladata, hogy az ország összes hajléktalanját ellássa, akinek kedve van Budapestre jönni. Ez egyszerűen tervezhetetlen. A felmérése is majdnem lehetetlen, mert a hajléktalanok nem szoktak sehol se bejelentkezni, sok a rejtőzködő. És higgye el, ez nem jóindulat kérdése! Én azt hiszem, hogy vannak bennem emberi érzések. De olyan feladatot mégsem vállalok el, ami nem tervezhető, nem felmérhető, és nem valósítható meg. Tehát határozottan azt gondolom, hogy arra kell koncentrálnunk elsősorban, hogy azokat a hajléktalanokat lássuk el, akiknek az utolsó bejelentett lakcíme Budapesten volt. Mert ez még valamelyest felmérhető, tervezhető. Miért nem Debrecentől várják, vagy Soprontól? Nem akarom ezeket bemártani vagy bántani, teljesen esetleges volt a példa, de én is meg tudom tenni, hogy azt tanácsolom a hajléktalanoknak, hogy menjenek Pécsre, és akkor az olyan szakmai és érdekvédelmi szervezetek, mint Önök is, egyszer csak elkezdik majd Pécstől elvárni, hogy lássa el Pécs a hajléktalanokat. Ez egyszerűen nem méltányos, mert senki sem tudja megtenni.

AVM: Ön szerint mi lenne a megoldás arra, hogy ne éljenek emberek az utcán?

TI: Budapesten erőszakkal uralkodóvá tették a liberális szemléletet. Pontosabban a liberális szemléletnek egy sajátos formáját, aminek a leglényegesebb eleme, hogy ne mondjon meg senki senkinek semmit, és ne döntsön helyette. Elszabadítottak egy olyan szellemet, ami ahhoz vezetett, hogy ezeket az embereket meg sem lehetett találni, és hogy ők is megtanulták, hogy nekik senki se dirigáljon. Önök is elég barátságtalanul nekünk estek a hajléktalan-koncepcióval kapcsolatban, de azért hadd áruljak el Önöknek egy számot. Demszky utolsó ciklusában 135 ember fagyott meg a közterületen. Ehhez képest, az új hajléktalan-koncepciónk alapján – amit azért Önök eléggé bántottak – összesen egy, ezen a télen. Azért ez kell, hogy mondjon Önöknek is valamit.

AVM: Orvosok mondják, hogy ez a szám nem igaz.

TI: Az orvosok honnan tudják, hogy ki hal meg a közterületen?

AVM: Mert hozzájuk viszik be őket.

TI: Na jó, de az nem halt meg az utcán, mert azt bevitték.

AVM: De az utcán hűlt ki. Az utcáról bevitték kihűléssel a kórházba, és ott meghalt.

TI: Na de arról beszéljünk, hogy az utcán. Nekünk csak arról van adatunk, hogy Demszky idején meghaltak konkrétan ennyien az utcán, a mi időnkben pedig egy. Ez a különbség azért kell, hogy mondjon valamit. És az a kérdés, hogy mit teszünk mi?

AVM: A kérdés az, hogy Ön szerint mi a megoldás arra, hogy ne éljenek emberek az utcán.

TI: Már most elkezdtük a felkészülést a következő télre. És nem akárkikkel dolgozunk, mert gondolom, Vecsei Miklós [Máltai Szeretetszolgálat] hozzáértését nem vonják Önök sem kétségbe. Egyrészt egy csomó szervezet kért pénzt: én ezt nem tartom jónak. Ha kevés a pénz, és azt szétaprózzák, sokkal kisebb a hatékonyság. Azért koncentráltuk ezeket a forrásokat, mert így hatékonyabban és eredményesebben lehet felhasználni. Az én részemről semmi más motiváció nincs. Én nem ismerem ezeket a szervezeteket, ahogy semmi jót, úgy rosszat sem tudok róluk mondani. Nem ez volt a kiindulópont, hanem az, hogy kevés a pénz. Én már most veszekszem az illetékes miniszterrel ezen. Aztán jöttek azzal, hogy ez [az Aszódi utcai éjjeli menedékhely] börtön, és nem szálló.

AVM: Igen, egyszer ezen összevesztünk a főpolgármester úrral.

TI: Főleg a miniszter úrral, ha jól emlékszem. Hátraugrottunk, mert fiatal nőkkel nem szeretünk veszekedni.

AVM: Nekem sem ez a kedvenc elfoglaltságom.

TI: De igazságtalan volt, mert a következő szándék vezérelt minket. Amennyire én ismerem a hajléktalan-problémát, nagyon sokan nem szeretnek bemenni a hajléktalanszállóra. Ez a Búgó Dezső sem, akiről beszéltem, mint családi patronált, mert ő fizikailag egy nem túl erős ember volt. Bement oda az ő kis motyójával, és ami még volt neki, azt is ellopták. Nehéz természet volt, kötekedett, de nem volt túl erős, állandóan megverték. Ebből ő azt a következtetést vonta le, hogy nem akar bemenni a hajléktalanszállóra. Én meg azt mondom, hogy mire van szüksége egy hajléktalannak? Elég triviális, hogy szüksége van élelemre, vízre, tisztálkodási lehetőségre, és zárt, megfelelően fűtött, biztonságos alvási lehetőségre. Ennek a biztosításához az ottani biztonságról, ha kell, hatósági eszközzel gondoskodunk. Nekem nagyon fájt, amikor maga azt mondta, hogy ezek börtönök. Én elmentem ezekbe, és ezek elérik a munkásszállók színvonalát.

AVM: Egy dolgot érdemes tisztázni. Mi nem azért tüntettünk az Aszódi úton, mert azt gondoljuk, hogy ne nyissanak új hajléktalanszállókat – bár egyébként ezt is gondoljuk, de annak örültünk, hogy embereknek lesz hol aludniuk a télen –, hanem mert abban az épületben egy előállító szobát akartak kialakítani, ahol hajléktalan embereket állítottak volna elő.

TI: De tudja miért? Milyen hajléktalan embereket? Olyan hajléktalan embereket kizárólag, akik loptak a közértből vagy éppen összeverték a másik hajléktalan embert a szállón. Hát azt gondolja maga, hogy mi ezeket az embereket valami gettóba akarjuk zárni? Szó sincs róla. Sőt!

AVM: A Belügyminisztériumból kiszivárgott egy levél, ami kifejezetten arról szólt, hogy olyan intézményeket akarnak létrehozni, ahol hatósági erőszakkal elő lehet állítani hajléktalan embereket, akik az utcán alszanak. Mi ebben az épületben ennek a megnyilvánulását láttuk.

TI: Nem, nem erről van szó. Az eredményeket meg a motivációt is nézze, és azt, hogy mi nagyon szűkös körülmények között próbáljuk ennek a problémának a megoldását előbbre vinni. Nem fogok abba belemenni, hogy mit örököltünk meg ebben a városban, de lehet, hogy van valami halvány elképzelése róla. Ezzel együtt, mi nem csak ezt tettük. Négy és ötszáz közötti hajléktalannak folyamatos munkát adnak a közszolgáltató cégeink, ami soha nem volt eddig. Négyszázötven fő volt a legutolsó adat. Tehát, nemcsak, hogy szállást kapnak, ételt kapnak, biztonságot kapnak, nemcsak szakmai felügyeletet adunk, és nemcsak előállító szoba van, hogy aki ott megszurkálja vagy felpofozza a másikat, azt meg lehessen fegyelmezni, hanem még ráadásul folyamatos munkalehetőséget is kapnak. Ehhez képest maga tágra nyitja a szép szemét, és nekünk esik. Azért nem esett ez ám jól, kisasszony.

AVM: Nagyon sajnálom, de akkor most áttérnék a következő témakörre. Hogyan értékeli a Társadalmi Megbékélés programot, amit 2010 telén valósítottak meg?

TI: Mi ezt a programot folytatni szeretnénk. Ennek az alapja az volt, hogy bizonyos objektumokat vissza kell adni a rendeltetésszerű használatba.

AVM: Milyen objektumokról van szó?

TI: Például az aluljárókat. Az aluljárók nem arra valók, hogy azokat valakik teljesen civilizálatlan körülmények közt életvitelszerűen, lakásnak használják. Ezt el lehet nézni, ha nincs más lehetőség, de ha gondoskodnak róluk, és elutasítják a segítő kezet, sőt továbbra is, erőszakosan akarják azt az életmódot folytatni, ami egyébként a másik 1 millió 700 ezer budapestit rendkívül zavarja, meg nem is rendeltetésszerű, akkor azokat el kell onnan távolítani. Elnézést kérek, de azért annak az 1 millió 700 ezer másik embernek is kell érdekképviselet. Jogos lenne a kifogás, ha nem volna egyben egy civilizált ajánlat, de van, és ezért aztán elfogadhatatlan ez az életforma. Az utca mindenkié? Az utca mindenkié, aki rendeltetésszerűen használja. De ezen az alapon, ha valakinek ahhoz volna kedve, akkor robbanóanyagot is elhelyezhetne rajta.

AVM: Azért itt nem ugyanarról van szó…

TI: Amikor nyilvános illemhelynek használják az aluljárókat?

AVM: De azt tudja, hogy miért van? Mert nincs hova pisiljenek, meg kakiljanak az emberek.

TI: Hát bocsánatot kérek, de ha bemegy arra a szállóra, amit biztosítok neki, elfogadja az ételt, elfogadja a munkalehetőséget, mindjárt nem kell az aluljáróba vizelnie.

AVM: Biztosan tisztában van a számokkal. Körülbelül hatezer férőhely van Budapesten, és körülbelül tízezer hajléktalan ember. Tehát a legesleghidegebb éjszakákon is négyezer ember nem fér be sehová.

TI: Ez teljesen ellenőrizhetetlen adat.

AVM: Ezt többek közt azok az emberek gyűjtik, akik a főpolgármester úr intézményeiben dolgoznak.

TI: Nézze, akik az én intézményemet vezetik, azok nekem megadják az információt, és ez az információ úgy szól, hogy ezek az adatok teljesen bizonytalanok. Mert egyrészt nem lehet őket megszámolni, mert soha nem állíthatja azt, hogy felleltük őket. Nagy ez a város. Tehát, ha mi elmennénk ketten kézen fogva és mondjuk, két hétig csak keresnénk őket, akkor is csak egy teljesen bizonytalan számot tudnánk mondani. További bizonytalanság, hogy a számuk napról napra változik. Azt kérem, hogy Ön is óvatosan kezelje ezeket a számokat. És azt is kérném, hogy valaki tegye mellé az országos számokat is, mert így ezt a dolgot nem lehet rendszerbe foglalni.

AVM: Ez év februárjában, ahogy minden évben teszik, felmérték a hajléktalan emberek számát...

TI: Kísérletet tettek rá!

AVM: Igen, ezt tették. Ez volt az év leghidegebb napja. Ez volt az a nap, amikor kinyitottak mindent: a pályaudvarokat, a buszvégállomásokat, és a közintézményekbe is bemehettek az emberek.

TI: Tudja jól, hogy melegedőpontokat is felállítottunk.

AVM: Igen, és ezen a február harmadikán minden kb. százhúsz százalékosan működött. Ennek ellenére még aznap is találtak kb. ezer embert az utcán. Tehát tény, hogy amikor minden létező hely tömve van, még úgy is emberek vannak az utcán Budapesten. Fizikailag sincs hova menni.

TI: Nézze, ha volna rá jogszabályi felhatalmazásom, akkor szerintem Budapestnek azokat a hajléktalanokat kellene ellátnia, akik Budapestről váltak hajléktalanná. Egy változó számú, tízezres, vagy azt is meghaladó nagyságrendű hajléktalant a főváros nem tud kezelni, erre nincs kapacitása. A másik, hogy nem tudok olyan okot elképzelni, ami indokolná, hogy valaki olyan metróaluljárókban végezze el a dolgát, ahol sok tízezren megfordulnak naponta. Én nem tudok olyan okot, amivel ezt magyarázni lehet, ez egyszerűen nem emberi magatartás.

AVM: Összességében sikeresnek értékeli a Társadalmi Megbékélés programot?

TI: Abban nem vitatkoznék Önnel, hogy a megoldás teljesen nem született meg, de úgy hiszem, hogy az az eredmény, amit elértünk, és az út, amit megtettünk, komoly elmozdulás arról a pontról, ahonnan elindultunk.

AVM: Térjünk át egy másik témára, főpolgármester úr. Két évvel ezelőtt nyilatkozott egy riporternek a diszkriminációval, az egyenlő jogokkal kapcsolatban. Mi a véleménye arról, hogy a hajléktalan embereket éri-e diszkrimináció?

TI: Nézze, számomra ma Magyarországon a diszkrimináció egy eléggé relatív fogalom. Nem szeretem, nem is használom ezt a kifejezést, inkább az előítélet szót kedvelem. Nem állíthatom, hogy én magam mentes vagyok minden előítélettől, de igyekszem arányos lenni. A pozitív diszkriminációban viszont nem hiszek, az soha nem vezet szerintem eredményre, mindig csak visszaélésekhez vezet. Különösen egy olyan helyzetben, amikor egy anarchiával határos liberális szellem vált uralkodóvá. Ott a pozitív diszkriminációval elképesztően könnyen vissza lehet élni, különösen, ha egy ügyes, támogatott kommunikáció van mellette.

AVM: Mi most nem a pozitív diszkriminációról beszélünk.

TI: A negatív előítéletet nem szeretem. Viszont az számomra nem előítélet, amikor tapasztalati tényekből kiindulva fogalmaz meg valaki negatív kritikát. Azzal kezdtem az elején, hogy én nem fogok a hajléktalanok közé egyenlőségjelet tenni, éppen ezért meg merem kockáztatni, hogy azt nem lehet helyeselni, amikor azt látjuk, hogy a hajléktalanok egy része radikalizálódik. Nem akarok szélsőséges példákat hozni, mert nyilván nem esne jól a többségnek, de a radikalizálódó réteg az elsősorban a többi hajléktalanra veszélyes. Korábban mondtam erre példát, és nem akarom Önöket megbántani azzal, hogy ezt megismétlem. Önök érvelhetnek azzal, hogy súlyos, életveszélyes, életellenes bűncselekmények nemcsak a hajléktalanok körében történnek, ez való igaz, és nem is feltétlen ezzel érvelnék...

AVM: Csepelre gondol?

TI: Akkor Csepelre gondoltam, de nem akarok ezzel újra előjönni, hiszen a sértettek is mind hajléktalanok voltak. Gondolok itt arra, hogy mi folyik az utcai koldulással, hogy állandó balesetveszélyt okozva szaladgálnak az autók közt, hogy jobb esetben ugyan csak újságot kínálgatnak, de rosszabb esetben a közlekedési lámpáknál mindenféle gyanús folyadékkal lelocsolják az autók szélvédőjét, aztán, ha nem kapnak pénzt, még bele is rúgnak az autóba. Ez a radikalizálódás számomra nem tolerálható, ezt én nem fogom megengedni. Most mondhatnak nekem bármit, hogy ilyen vagy olyan helyzetű emberektől el kell ezt viselni, de nem, ezt nem kell elviselni. Miért kéne elviselni? Azok, akikkel ez megtörténik, de továbbmegyek, a városvezetés sem felelős azért, ami ezekkel az emberekkel történt. De az az autós biztosan nem, akivel ezt teszi. A munkanélküliség egy dolog, az nem is önkormányzati kategória. De ha valaki meg ráadásul önhibájából lett hajléktalan, azt végképp semmi nem jogosítja fel erre a viselkedésre. El kellene fogadni a munkalehetőséget, a munkaajánlatot. Aki nem olyan beteg, hogy munkaképtelen, azt én kötelezném arra, hogy munkát végezzen. Ha elvárja a társadalomtól, hogy segítsen rajta, akkor neki is le kell tennie valamit a társadalom asztalára.

És hogyha nem innen nézem a dolgot, hanem onnan, hogy – biztos, a nőknél is így van, de a férfiaknál egész biztos –, hogy én nem szeretnék alamizsnából élni. Nekem van igényem arra, hogy dolgozzak, és a keresetemből eltartsam magam. Tehát, ha dolgozik valaki, főleg egy férfi, akkor én nagyon határozottan úgy gondolom, és egyáltalán nem a cinizmus irányítja ezt a mondatomat, akkor az az ő önérzetét is javítja, és a társadalomba való visszailleszkedését is segíti, ha dolgozik, és a munkájáért pénzt kap és nem ellátást. Tehát ezt az agresszív viselkedést, meg azt, hogy a sok hajléktalan összevizeli és összeszékeli a közterületet a legkülönbözőbb módokon és formákban, azt én semmi szín alatt nem tudom elfogadni. Ha ilyen tényeken alapulva fogalmaznak meg emberek kritikákat, ezt én nem gondolom negatív diszkriminációnak. Ha valaki pusztán abból a tényből, hogy valaki hajléktalan, messzemenő, szélsőséges következtetést von le, én azzal nem értek egyet, és én nem is így gondolkozom.

AVM: Két évvel ezelőtt, ebben a bizonyos riportban, azt említette, hogy a hajléktalanokat ki kellene tiltani egyes közterületekről, a belvárosból.

TI: Én úgy emlékszem, hogy ez majdnem így hangzott el, de nem teljesen így.

AVM: Tudom pontosan idézni, megkeresem.

TI: Bizonyos elkövetésekre vonatkozott ez, de ez a mai napig is benne van a büntető törvénykönyvekben, csak nem alkalmazzák.

AVM: A kitiltás?

TI: Igen.

AVM: Szó szerint ezt mondta: „Aki ezek után nem akar dolgozni és szállón lakni, azt hatóságilag el kell távolítani a város közterületeiről, sőt, időlegesen akár Budapestről is.” Ezt hogy gondolja ma?

TI: A kitiltást úgy gondoltam, hogy aki a hajléktalanok közül szabálysértést vagy bűncselekményt követ el, és nem hajlandó igénybe venni a hajléktalanszállókat és a hajléktalan-ellátás lehetőségeit, akkor azt nyugodtan ki lehet tiltani a városból. Ha ilyen működhet Amerikában, akkor nem lehet mondani, hogy ez nem demokratikus. Vagy akkor Amerika is egy antidemokratikus állam?

AVM: Valószínűleg az, de most térjünk át egy másik témára, erre a bizonyos 2012-es II. törvényre, a szabálysértési kódexre. A következőket írja a 186. szakasz: „Aki közterület belterületét nem rendeltetésszerű módon, életvitelszerű lakhatás céljára használja, illetve életvitelszerű lakhatáshoz használt ingóságokat közterületen tárol, az szabálysértést követ el.”

TI: Mi ezzel a probléma?

AVM: A probléma az az, hogy ez a hajléktalanokra vonatkozik…

TI: Nem, ez nem csak a hajléktalanokra vonatkozik. Már az interjú elején kellett volna definiálni a hajléktalan fogalmát. Számos olyan ember él a közterületen, akinek van lakása. Bejelentett lakása. És mégis a közterületen él, életvitelszerűen. Ezt miért tekintjük hajléktalannak?

AVM: A törvény ezt követő mondata így szól: „Kivéve azokat az Önkormányzatokat, akik a hajléktalan-ellátást nem tudják megoldani.” Tehát a hajléktalan emberekről van szó.

TI: És mi a kérdés?

AVM: A kérdésem az, hogy Ön ezt a törvényszakaszt helyesnek tartja-e? Szabálysértéssel kell ezt büntetni? Annyira veszélyes a társadalomra az a magatartás, hogy ha valaki nem tud hová menni aludni, lefekszik a parkban egy padra, és ott elalszik?

TI: Ez nem egy könnyű kérdés. Én csak a szabályozott rendszerekben hiszek. Ön azt mondja, hogy ő csak ártatlanul ott tölti az éjszakáját. Én tudok mást mondani. Ártatlanul befészkeli magát az aluljáróba, mondjuk a Ferenciek terén, és amikor a kolléganőm nem akar tőle újságot venni, akkor fenyegeti, sőt, lökdösi az aluljáróban, agresszíven. Ennek a lehetőségét ki kell zárni. Biztosítani kell, hogy rendeltetésszerűen használják. Egy várost rendeltetésszerűen kell használni. Egy város nem az ötezer hajléktalan számára létesült, hanem a közel kétmillió ember számára. És azt gondolom, hogy azt a magatartást, ami szembetűnő módon eltér, sőt, akadályozza a rendeltetésszerű használatot, azt meg kell akadályozni. Ez nekem nem jogom, hanem kutya kötelességem. Én itt nem valami joggal élek, amikor megpróbálom a problémának ezt a részét is kezelni, hanem egy kötelességemet teljesítem. Engem nem ötezer hajléktalan polgármesterének választottak, hanem egymillió-nyolcszázezer budapesti polgármesterének, és az ötezer hajléktalanon kívül a másik egymillió-hétszázkilencvenötezer polgárnak is vannak alapvető jogai. Az Önök koncepciói nem harmonizálhatók a többi egymillió-hétszázkilencvenötezer ember alapvető és természetes igényeivel, és ez baj.

AVM: Ezzel a jogszabállyal többek között az a baj, hogy nem lehet tudni, hogy mi a rendeltetésszerű használat.

TI: Nem tudni, mi az? Hát az, hogy ott alszik az aluljáróban, meg odaüríti a székletét.

AVM: És az életvitelszerű? Ezt nem lehet meghatározni, így jogbizonytalanságot okoz.

TI: Addig az én spirituális mozgásterem nem terjed, hogy én elkezdjek arról Önnel vitatkozni, hogy ha valaki ott alszik az aluljáróban egy matracon betakarózva egy ócska paplannal, majd néha felkel, és a sarokba vizel, hogy akkor az most életvitelszerűen tartózkodik-e ott, vagy sem. Ez rendeltetésszerű vagy sem? Úgy gondolom, hogy ez nem definíció kérdése.

AVM: De esetleg annak a kérdése, hogy a jogalkotó hogy fogalmazott.

TI: Ön egyébként helyesli ezt?

AVM: Ahogy a jogalkotó fogalmaz? Nem, egyáltalán nem.

TI: Nem, hanem ezt az életformát. Ön szerint meg kellene ezt engednem?

AVM: Nem, de valamilyen más megoldást kellene alkalmaznia.

TI: Milyen más megoldást?

AVM: Az előbb beszélgettek a kolléganőmmel a hajléktalan-szállókról. A szállókon jelenleg rendkívüli állapotok uralkodnak.

TI: Uram, ezt mondtam egyszer tavaly, hogy azért az igényeknek és a lehetőségeknek valamilyen szinten arányban kellene állniuk egymással. Azért azt nem várhatják, hogy a Gundelben etetem és a Kempinskyben szállásolom el a hajléktalanokat. Ne vicceljenek már!

AVM: Az a baj, hogy ezekkel a mondásaival egyáltalán nem segíti elő a párbeszédet. Mi egyszer sem mondtuk sem a Gundelt, sem a Kempinskyt. Tehát elvi szinten sem érdemes így válaszolni erre a kérdésre.

TI: Azért mondom, hogy ezeket én nem akarom elismételni, inkább csak visszatekintek rá, hogy ezekre a problémákra akkor ezt mondtam. Most nem akarok így fogalmazni, ez egy visszatekintés volt, de akkor sem bántani akartam vele, hanem csak arra akartam utalni, hogy azért itt nem lehet végtelen igényekkel fellépni. El kell menni a hajléktalan-szállókra, és meg kell nézni, hogy ott milyen körülmények vannak, főleg ahhoz képest, hogy valaki egy aluljáróba fészkeli be magát.

Egyszer valaki itt elkezdte, hogy miért nem adunk ingyen lakást a hajléktalanoknak. Na de, hogy adhatnánk? Amikor a három gyerekét tisztességgel nevelő, küszködő, egyedülálló anyukának sokszor nem tudunk lakást adni, akkor bárhonnan az országból ideszalajtottak tegnapelőtt egy hajléktalant, akiről azt sem tudom, hogy azért lett-e hajléktalan, mert szerencsétlen, vagy azért, mert mindennap összeverte részegen az asszonyt. És ezért én adjak ingyen egy lakát?

Az interjú ezen a linken folytatódik.

2012.09.22. 06:00 • 114 komment · 2 trackback Címkék: főváros utca és jog részvételi akciókutatás