A Város Mindenkié korábban felhívást tett közzé azért, hogy történeteket gyűjtsünk a hajléktalan emberek és a mentőszolgálat közötti találkozásokról. A történetgyűjtéssel a célunk, hogy a Társaság a Szabadságjogokért szervezettel együttműködve egyeztetést kezdeményezhessünk az Országos Mentőszolgálattal, amelynek során közösen vitathatnánk meg a hajléktalan emberek ellátásával kapcsolatos tapasztalatokat. Sokan küldetek nekünk történeteket és tapasztalatokat, de ahhoz, hogy eredményesen tudjunk tárgyalni az OMSZ-szel, még többet szeretnénk begyűjteni ezekből. Arra kérünk Titeket, hogy ha hajléktalan emberként szükségetek volt már a mentők segítségére, akkor írjátok le nekünk a tapasztalataitokat, illetve ha szociális munkásként, járókelőként vagy esetleg barátként voltatok ennek tanúja, az arról szóló beszámolót is juttassátok el hozzánk. Az alábbiakban egy szociális munkás, Vera történetét közöljük.

Mivel régóta igyekszem figyelemmel lenni a hajléktalan emberek problémái iránt, ezért több olyan történetem is összegyűlt az elmúlt évek során, amikor mentőt is kellett hívjak láthatóan utcán élő személyhez.

 Elöljáróban annyit el kell, hogy mondjak, hogy más ügyfelekkel is dolgoztam, különböző pozíciókban, szociális intézményben is, és a különböző területekről egészen eltérő tapasztalatokat szereztem a mentőszolgálatokkal kapcsolatban, zömmel pozitívak. Most azonban nem ezekről lesz szó: két olyan negatívum van, amit visszatérően tapasztaltam a mentőszolgálatokkal kapcsolatban: a túlontúl hosszú várakozási idő, és a hajléktalan emberek egyértelmű, deklarált megkülönböztetése a diszpécserek részéről.

 Ez utóbbi,  hajléktalan embereket érőhatósági megkülönböztetések szaporodása ellenére sem új jelenség. Sok példám van, de hasonlóak, így csak néhányat írok le.

Több, mint 10 éve volt először, hogy Újpest külső részén, egy erdős terület, és egy lakótelep szélén mentőt akartam hívni egy földön fekvő, megszólításra nem reagáló férfihoz. A diszpécser kérdése, miután a helyszínt, és a körülményeket megadtam: hajléktalan? Nem tudom, válaszoltam. Nem gondolom, hogy egy bajban lévő emberről ezt tisztem volna megítélni, ha egészségügyi segítséget próbálok kérni a számára, de nem is ez volt az egyetlen olyan eset, amikor valóban nem tudtam volna megállapítani ezt. A mentőt kiküldték, de a kérdés elgondolkodtatott: ha azt mondom, igen, vajon nem jönnek ki?

 

És valóban, volt ilyen is: amikor, szintén már jó pár évvel ezelőtt, a Nyugati pályaudvarhoz hívtam mentőt egy (megítélésem szerint éppen még) magánál lévő, ámde vérző fejű férfihoz, aki maga kérte ezt tőlem, épp arra hivatkozva, hogy hajléktalan, a mentős diszpécser megtagadta a kocsi küldését arra hivatkozva, hogy az illető hajléktalan, és magánál van, így hívjam a területileg illetékes diszpécserszolgálatot, akik szociális munkásokat tudnak küldeni.

Egy harmadik esetben a történet nagyjából minden szereplőjének a megnyilvánulásai meg tudtak lepni, ezért ezt részletesebben is leírom:

Egy, a buszon, a padlón fekvő, nem idős személyhez hívtunk mentőt a családommal - nyár volt, így őszintén nem tudtam volna az öltözéke alapján megmondani, hogy hajléktalan-e, gyanús egyedül a rossz cipő meg a mankó lehetett, de nem is ez a lényeg. Felszálltunk a buszra elől,és ahogy hátramentem, szóltam a sofőrnek, hogy ne hajtson tovább, mert a földön fekszik valaki, hívjon, ha lehet, mentőt. Mondta, hogy nem hív, elviszi a végállomásra, és ott kirakja. (A végállomás nagyon messze volt). Kérdeztem, h ezt úgy képzeljem-e, hogy akkor egy fél óráig kopog a csávó feje a busz padlóján? Vállvonogatás, az utastársak lincselésre készen vettek körül, hogy menni kell, menetrend, késő van... végül mentőt hívtunk, a sofőr, hogy akkor várjuk meg őket.... kb. 40 perc, ember közben nem tért magához, de hangosan lélegzett végig. Mentők érkeznek, a velem utazó társam passzolja nekik az illető mankóját, meg a cipőjét, a mentősök leszúrják, hogy az ilyenekhez, meg a holmijukhoz nyúlni veszélyes. Közben elment az utolsó busz, de a sofőr végül - talán az első reakciója iránti vezeklésképpen segített hazajutni végén.

A történetekben nem kell személyes adatokat leírni, elég a helyszín és a dátum megnevezése, valamint az eset viszonylag részletes leírása. Az eseteket ide várjuk e-mailben: avarosmindenkie@gmail.com