Vajda Zoltán vagyok. Egy teljesen átlagos, hétköznapi családból származom, egy Somogy megyei kis faluból.
A szüleim munkások voltak, és ezt azért szeretem kihangsúlyozni, mert a szó klasszikus értelmében voltak munkások, nem pedig munkavállalók. (Az ő szüleik viszont még parasztok voltak, így elmondhatom, hogy igazi munkás-paraszt családból jöttem.) Az általános iskolában jó tanulónak számítottam, a 4-es átlagot mindig hoztam. Igaz, a magatartásommal a tanáraim nem mindig voltak megelégedve, de hát ki tehet róla, hogy órákon muszáj volt a másikat hátba verdesni vagy szünetekben egymást elverni.
Katonai szakközépbe készültem, külön oroszra jártam, tánciskolába, aktívan, versenyszerűen sportoltam. Nem vettek fel, állítólag valami adminisztrációs hiba folytán későn ért be a jelentkezési lapom. Másodsorban mezőgazdasági szakközépbe akartam menni állattenyésztői szakra. Nem vettek fel. Akkor azt mondtam, jó, rendben, nem tanulok, megyek dolgozni.
Ám apu elég meggyőző érvekkel lobbizott a továbbtanulás mellett – különböző fokozatú testi fenyítés kilátásba helyezésével – szakmunkásképzőbe mentem, szobafestőnek. Ha nagyon kell, bármit megcsinálok, de istenigazából a szakma ma sem tud lekötni.
Korán, 18 évesen nősültem először, de néhány év után elváltunk. Abból a házasságomból van egy fiam, 28 éves, és annyit tudok róla, hogy rendőr lett a lelkem.
Válás után Pécsre kerültem, és mivel a hülye ember a saját kárán tanul, újra megnősültem egy Pécs melletti kis faluba. Mire rájöttem, hogy sikerült kifognom a falu kurváját, már késő volt. Néhány évi viharos együttélés után megfogtam a betyárbútort és otthagytam a fenébe. Albérletbe mentem, dolgoztam és végre nem kellett attól rettegnem, hogy mikor megyek rosszkor haza.
Az akkori főnököm Gödön vállalt munkát, közel egy éves munka volt, gondoltam, jövök. Felmondtam az albérletemet és jöttem. Csak aztán egy idő után fizetési problémák merültek fel. Kezdtem unni a dolgot, és mondtam a főnökömnek, legalább annyit adjon, hogy visszamenjek Pécsre.
- Ha el akarsz menni, oldd meg!
Megoldottam. Megfogtam a cókmókomat és még aznap begyalogoltam Pestre. Szó szerint, napokig azt sem tudtam, merre járok, csak néztem, mint hülye gyerek a szentmisén. Aztán kikötöttem Kőbányán, szállóra kerültem. Sikerült munkát kapnom, igaz, feketén, de kit érdekelt?
Ez 2004-ben volt decemberben.
Néhány év egyedüllét után 2007-ben megismerkedtem a mostani párommal, Andival. Azóta is együtt vagyunk, jóban-rosszban, de együtt!
Úgy érzem, nagy út áll mögöttem ahhoz képest, hogy a körülményekhez képest meddig jutottam. Jöttem egy szatyorral, most pedig van egy kis otthonom, ahova hazamehetek, van egy párom, akihez ragaszkodom, van egy csapat (AVM), ahova tartozom, van három neveletlen kutyám és egy gonosz macskám, akivel reggelente közelharcot folytatok a fotelomért, mert ő úgy döntött, hogy az az övé.
Hát, úgy érzem, nagy vonalakban ennyi. Hogy a rokonságommal, anyámmal – apu meghalt – miért nem tartom a kapcsolatot, az egy külön történet lenne.
Hogyan is lettem AVM-tag? Én az AVM-et egy rendkívül éles helyzetben ismertem meg, és hogy megismertem, arra büszke vagyok és hogy tagja lehetek, arra főleg.
A párommal, Andival, hetedik éve éltünk a Terebesi úti erdőben egy magunk építette házikóban. Járt arra mezőőr, rendőr, Vöröskereszt, önkormányzati dolgozók, soha senkinek nem volt velünk gondja.
Majd jött 2013. február 04. Reggel fél 8, kint mínusz 10 fok, esik a hó, amikor is megjelent valaki, és az önkormányzatra hivatkozva közölte, még a nap folyamán el kell költözni, mert takarítják az erdőt. Erre a közlésre a hó még nem olvadt el és a nap sem sütött ki, de kérdésemre, hogy mégis hová, ő sem tudta a választ. Némi alkudozás után kaptunk két nap haladékot, ez idő alatt lehetett gondolkodni a további sorsunkról.
Az AVM-et közelebbről nem ismertük ugyan, de már hallottunk róla. Felhívtuk őket – úgy emlékszem, a Verával beszéltünk, aki megígérte, segítenek. És ahogy másnap reggel megjelent nálunk 30-40-50, számomra teljesen ismeretlen ember, akik azt mondták, hogy nem, ezt így nem lehet, és nem engedjük, az számomra (számunkra) annyira hihetetlen és fantasztikus volt, hogy még ma sem bírok róla közömbösen beszélni. A vége az lett, hogy az önkormányzat (erőteljes AVM és sajtónyomásra) két hónap haladékot adott, amíg kitavaszodik. Persze a bontást nem lehetett megakadályozni, viszont ez a két hónap is szinte a mindent jelentette. A mai napig nem értem, miért volt olyan sürgős a tél kellős közepén erdőt takarítani, hiszen ott a mai napig nem változott semmi, sőt…!
A két hónap lejártával kissé távolabb beköltöztünk egy olyan házikóba, melynek lakói előzőleg lakást kaptak.
Most pedig ott tartunk a párommal, hogy 7 év erdőlakás után az önkormányzat leült velünk tárgyalni, és ha minden igaz lesz, május körül mi is lakásba költözünk.
De ehhez viszont kellett ez a sokat szidott, de ezerszer áldott AVM, és az a sok önzetlen ember, aki szabadidőt és energiát nem kímélve dolgozik azon, hogy végre változzon már valami.
Mi pedig köszönjük, hogy a tagjaitok lehetünk!
Vajda Zoltán
Az AVM további tagjainak portréi itt.
